Lélek

Óh, én szegény!

2811

Kutatások szerint amit harminckilenc napon át rendszeresen végzünk beidegződik, szokássá válik, és igaz fordítva is. Ha tehát meg bírjuk állni, hogy több mint egy hónapon át ne űzzük rossz szokásunkat, akkor megszabadulhatunk attól. Ez igaz lehet a körömrágásra, a szájtépegetésre, a hajcsavargatásra és egyéb kedves cselekvéssel járó dolgokra, de az önsajnálatra nem biztos, hogy hatékony megoldás. Ez ugyanis olyan bonyolult lelki ügy, amiről nem lehet csak úgy leszokni. Ehhez társul az is, hogy vannak olyan szituk az életben, amikor önsajnálni jó. 

A magánéletben elszenvedett sérelmekbe rendesen benne lehet ragadni. Pláne azzal a felfogással, hogy 'ez is csak velem fordulhat elő'. Ilyenkor egyértelmű, hogy mindenki hülye, és rajtunk kívül álló okok miatt történt minden úgy, ahogyan. Ekkor az 'óóh, én szegény' gyomorszorító érzése uralkodik a tudatunkon, és bár még látjuk is a problémát, felülkerekedni azokon nem tudunk és nem is akarunk. Az, hogy tudjuk, mit ronthattunk el mi, tehát miben vagyunk hibásak, egy lépéssel közelebb visz a megoldáshoz, ha akarjuk. Ám sokszor nem akarjuk, így a sajnálkozó érzésben malmozunk napokig, hetekig. És ez jó. Lehet, hogy a benneragadást a lustaság motiválja, vagy egyszerűen csak nincs kedvünk energiát fektetni abba, hogy kihúzzuk magunkat a kakiból. 

Sokszor eljátsszuk azt is, hogy minden rendben van, mert már mi magunk unjuk a panaszkodást, és így próbálunk meg felülkerekedni dolgainkon. Olykor ezt is nehéz uralni és összetörik az illúzió, így újabb önsajnálat következik. Alapvetően szükséges a fejlődési, önismereti folyamatban, hogy az ember néha rosszul legyen, hogy minden összetörjön körülötte, és hogy a mélyből újból felálljon, változzon, épüljön, tapasztaljon, erősödjön. Ha lepadlózunk, automatikus, hogy mindenkitől megértést várunk el, ezzel segítve át magunkat a rázós szituációkon. Innen felkelni nehéz, így nem csoda, hogy a rendszeres önsajnálat  gyenge jellemre vall, erős egyének nem sokáig sajnáltatják magukat.

Hagyjál, bajom van!

A lelki bajokat és az azokkal járó önsajnálatot védekezésnek is alkalmazzuk. Nem tudatosan, hanem inkább azért, hogy mindenki szánjon minket. Ha már elég szánalmasak vagyunk, akkor nem fognak belénk kötni, nem csesztetnek semmiért, és végre mindenki békén hagy minket. Ettől aztán gondolhatjuk azt is, mennyire szeretnek minket az emberek, hiszen tiszteletben tartják azt, ami velünk történt, és együtt éreznek, de többnyire persze még nyomorultabbul érezzük magunkat, ha még a barátokat is sikerült lekoptatni. A másik oldalról nézve valódi szánalom és segítő szándék áll, igaz csak addig, amíg ők akarják. 

Figyelj végre rám!

A társas beilleszkedést mindenki úgy cselekszi, ahogy neki a legjobb. Léteznek olyan emberek, akik úgy ismerkednek, hogy fűnek-fának elmondják, épp elhagyták őket, hogy a családjuk rémesen bánt velük, hogy a partnerük szemétláda, hogy a munkahelyük gáz. Ehhez megfelelő partnerre találnak szociálisan érzékeny emberek szemében, akik legalább annyira benne vannak a játékban, mint az önsajnáltatók, hiszen önmaguk fontossága miatt hallgatják meg az idegent. Számukra a motivációs eszköz az, hogy ők fontosak, szükség van rájuk a világban,  így az önsajnálat megfelelő belépő lehet bármilyen társaságba, mert mindenkinek kellemes belső élményeket ad, és megvannak a fontos szerepek. Tudattalanul alakul ki a függő viszony egészen addig, míg a hallgatóknak elegük lesz az állandó nyavalygásból, és kudarcként élik meg azt, hogy nem tudnak segíteni a másikon. Többnyire azért, mert az illető nem is akar változtatni saját helyzetén, minden jó úgy, ahogy van, ő nyüszög, mások szánják, és ettől védve van a világban, él a burokban tovább.

Az önszánalomra a legtöbb esetben oka van az embernek, ettől függetlenül nem uralkodhat el annyira, hogy csak arról szóljanak a mindennapok, és legfőbb személyiségjegyünkké a sebek nyalogatása váljon. A barátoknak is hamar az agyára lehet menni az állandó nyafogással, pláne, ha egyesek tudat alatt az önsajnálatot vetik be figyelemfelkeltő eszközként. A barátok élete legtöbbször úgy alakul, hogy útjaik különválnak, mert élethelyzetüket egy komoly kapcsolat vagy egy gyerek határozza meg, így a barátra alig van kapacitás és idő. Ekkor megfigyelhető, hogy a barát saját bénázásaival próbál valami érzést kicsikarni a másikból,  főleg szánalmat, mellyel idővel még távolabb kerülnek egymástól. 

Önsajnálat és depresszió

A szánalom érzése nem feltétlenül pusztán lelki dolog, hiszen az emberi test tökéletes mechanikával rendelkezik, így az önsajnálat mögött is található valami rendszerhiba. Az agyban termelt szerotonin tehető felelőssé azért, ha érzéseinket a negatív élmények uralják. Ha nincs elé szerotonin bennünk, akkor valahogyan azt pótoljuk, és leggyorsabban fehérjével és szénhidráttal tehetjük meg. Ekkor folyamodunk csokoládékhoz, amik csak röpke pillanatra hatnak, majd elmúlik a jó érzés. Komolyabb baj akkor következik be, ha a hormon valamiért nem termelődik vagy csak kissé, mert ekkor súlyos depresszió is felléphet. Az önsajnálat és depresszió tehát egy tőről fakadnak, mindkét lelki baj az alacsony önértékelés, a csalódás és a magányosság érzései miatt alakulhat ki.

Az önszeretet a kulcs

Magunkat szeretni jó és egészséges, hiszen rengeteg pozitív energiát és termékeny cselekvést ad. A boldog, kiegyensúlyozott és harmonikus élethez hozzátartoznak a szívfájdalmak és csalódások is. Ha szegényes énképpel rendelkezünk, akkor e csalódások könnyen a padlóra küldhetnek, és az önsjanálat érzése nem jelent megoldást a bajokra, sőt beletaszít egy állandó negatív érzelembe, ami uralni fogja személyiségünket. Ha már tudatában vagyunk ennek, akkor könnyen változtathatunk ezen, hiszen amennyi energiát fektetünk abba, hogy fenntartsuk a szánalmas állapotot, azzal az erővel akár boldogok is lehetnénk. Az igazán mazochisták dagonyáznak ebben az érzésben, és a saját korlátaikat nehezen látják be, melynek egyenes következménye lehet az, hogy valóban lekopnak mellőlük az emberek, és magányosak maradnak. A megoldás az lehet, ha megtanuljuk elfogadni magunkat és azt, hogy vannak szituációk, amik ellen nem tehetünk. Ha valami csalódás ér minket, nem az a megoldást, hogy annak hatása alatt élünk, hanem az, hogy elfogadjuk, ez is megtörtént. Félreértés ne essék, az önsajnálat kell és velünk jár, de ha csak az uralja az életünket, akkor tennünk kell ellene, és hallgatnunk kell a barátok intő szavaira.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások