Az egyik kereskedelmi televízió riporternője a reggeli műsorban, úgy hajnali hét óra körül arra kéri az egyik szépségversenyt nyert nőt, hogy a férfiak örömére másszon ki a vízből és sétáljon át egy másik medencébe. Férfiak örömére, érted. A Heti Hetesben szinte nincs olyan adás, amiben embermilliók előtt valamelyik diplomás, jól nevelt férfiember ne célozna rá, hogy Hernádinak nagy melle van. Nyilván tudja. Nyilván mi is látjuk. De miért kell kimondani? Miért kell mindig mindent kimondani?

Nyilván ezt is mi rontottuk el valahol útközben, de vajon hol? A századforduló óta szavazhatnak a nők hazánkban, ám a feminizmusért folyó harc akkoriban egészen más szinten folyt mint ma. Megesett, hogy a hazai vonatokon a budapesti életet, pontosabban az éjszakai életet élő prostituáltakat hirdették újságokban az ide utazó férfiaknak. Ezzel egyértelműen megadták az alapot arra, hogy még külföldön is szajhának tartották a magyar nőket. Rengeteget küzdöttek a felvilágosult nők azért, hogy az újságot betiltsák, sokáig sikertelenül. Az ehhez hasonló esetek mellett arra is odafigyeltek a korai feministák, hogy azokat a nőtársaikat, akik szegényebb sorból származnak vagy akik kevésbé tájékozottak, felvilágosítsák arról, mi minden várhat rájuk, ha például albérletbe költöznek egy férfival. Ezeket a gondozókat patronage-nak hívták, és az volt a feladatuk, hogy erkölcsösebb életet és tisztességes asszonykodást neveljenek a nőkbe. Ez abban az időben volt, amikor még a magyar férfi büszke volt arra, ha a felesége nagyon tetszett a vendégnek. Ha ezeket az háttérinformációkat tudjuk, akkor viszonyíthatunk, mi minden változott azóta akár pozitív akár negatív irányba. Mára odáig jutottunk, hogy nem háborodunk fel a látottakon és hallottakon, hiszen mindenki tudja jól, hogy az egész miről szól.

Mindenki tudja, hogy miért kell ott lennie minden nyomorult reggeli műsorban pár csajnak bikiniben, hogy miért kell minden reklámplakáton egy félmeztelen nőnek fetrengeni, hogy miről szól ez az egész, de néha olyan mérhetetlenül unalmas, olyan mérhetetlenül fárasztó és sokszor valóban megalázó már ez az egész. A média és a reklámipar nagy része egyszerű ingerekkel próbálja a nézettséget növelni, elég pár csöcs, fenék, bugyivillantás és máris mindenki odanéz. Mi is persze. Ennyi elég ahhoz, hogy a csatorna olyan nézettségi számokat produkáljon, hogy megérje ott hirdetni. A baj az, hogy minden mindennel összefügg, így mindennapi kapcsolatainkra is akaratlanul komoly hatással bír ez az egész hülyeség.

Egyáltalán nem szeretnénk álszenteskedni, pontosan tudjuk, a pasik (és a csajok is) mindig minden korban megnézték a női idomokat, mindegy, hogy egy boka lóg csak ki vagy az egész vénuszdomb, az ember odanéz, a lehető legtermészetesebb dolog ez. Tudjuk azt is, hogy sok nő durván rájátszik nőiességére, hogy köldökig kivágott ruhákban, gátig rövidített szoknyákban járnak, hogy provokálnak, hogy ezzel akarnak hatást elérni. Igen, így van. A lányok nagy része ma már úgy viseli magát, hogy ha nem szólnak oda legalább öten, hogy húú, de nagyon jó csaj vagy (célozván arra, mennyire tennék magukévá), akkor súlyosan alul is értékelheti önmagát, mert ezen szocializálódott. De nem minden nő ilyen, és nem minden nő szereti, ha folyamatos megjegyzések céltáblája. Tény, hogy ezek a megjegyzések legtöbbször nem rosszindulatúak, hanem esetlen udvarlások, netán csak annak konstatálása, hogy látom, van melled, megnéztem.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én nagyon sokszor zavarba jövök ezektől a megjegyzésektől, lefagyok, nem tudok reagálni, és megalázva érzem magam. Miért? Azért, mert nem akarom, hogy mindig mindent kimondjunk. Igen, szeretném, hogy megnézzenek, ha csinosan öltözöm föl, még azt is szeretném, hogy megdicsérjenek. Mondják, hogy jól áll ez vagy az, vagy mondják egyszerűen azt, hogy csinos vagy. Tisztában vagyok vele mindeközben, hogy ennél alaposabban is szemrevételeznek, hogy konstatálják, hogy nincsen rajtam melltartó, hogy átlátszik halványan a blúzom és ettől látszik a mellek sziluettje, de nem szeretném, hogy ezt hangosan ki is mondják. És ez nem prűdség vagy álszentség, akkor már inkább kisasszonykodás, és annak tudása, hogy sokkal érdekesebb és izgatóbb, figyelemfelkeltőbb, ha azt látom, valaki lopva a melleimre pislant olykor, mintha megjegyzéseket tenne rá.

Előbbi esetben lubickolok a férfi-női játékban, utóbbi esetben megaláznak, és azonnal bezárkózom az illető előtt. Bunkó vagy - igen, ezt gondolom. És ha már a melleknél tartunk. Megszámolni se tudom, hányszor futottam bele, hogy egy várandós barátnőmet fiúhaverok meglátva már mondták is, fú, jó nagyok lettek a melleid! Igen, és? Közöd? Nézd meg, konstatáld, de ne tedd szóvá, főleg azért, mert ez most rothadtul nem neked szól. Nemrégiben pont ki is fakadt egyikük, hogy milyen mérhetetlenül kínos ez neki, hát mit csináljon, ekkorák lettek basszus, ez van, miért nem lehet már békén hagyni?

Mindig is játék volt ez, de kissé elharapódzott a verbális kifejezés. Képzeljük el, hogy fiúbarátainkkal találkozva minden alkalommal szóvá tennénk -milyen szépen domborodnak a heréid ebben az 501-esben! Vagy: látom, boxer van rajtad, hol itt, hol ott van a pöcsöd. Vagy: hideg van, mi? Szinte el is tűnt a farkad. (Na, ez is tipikus egyébként, igen, mi is tudjuk, hogy hidegben felállnak a mellbimbóink, mint ahogy nektek is. És? A kezem is hideg ha fázom.) Tudom, túl sokat akarunk egyszerre. Nézzenek meg, de ne nagyon, dicsérjenek de finoman, udvaroljanak, de ne tolakodjanak, valószínűleg túl jó dolgunk van, és valószínűleg túl sok mell folyik a képernyőkről, és már úgy tekintünk rájuk mint egy doboz tejfölre.

Van, és simán megbeszélhetjük a tulajdonossal, hogy jó a doboza vagy valami, mint ahogy erre most egy műsort is sikerült ráépíteni, ha jól láttam az előzetest, amiben kinek van a legjobb melle a téma, és félcelebek véleményezik majd. Nagyszerű. Ez nem férfigyűlölet és még csak nem is feminizmus, épp ellenkezőleg. Adják vissza nekünk a régi szerepeket, a te megnézel, én lesütöm a szemem, és ebből mindketten tudjuk, hogy tetszünk egymásnak- világát. De ez a "jó a csöcsöd, köszi, öccáötven köbcenti", ezt nem kérjük.

Sok esetben egyetérthetünk a feministákkal, azzal azonban semmit nem tehetünk, ha egyes nők maguk vállalják azt, hogy a testükből élnek, ám tegyük hozzá, őket sem kell emberi szennynek tekinteni, főleg a fériaknak nem, hisz az ő vágyaik, szükségleteik kielégítése okán teszik azt, amit. Olyan ez, mintha lenézném a mikrómat azért, mert felmelegíti a vizet.  Ma már ennek nem csak az a fajtája létezik, ha valaki prosti lesz, hanem az is, ha valaki szívesen mutogatja magát bikiniben, vetkőzik le férfiak kedvére való magazinban, vagy épp készíttet magáról erotikus naptárt - ez is a megélhetés miatt van így, hisz ha nem lenne rá kereslet, nem tennék. A gond valószínűleg ott van, hogy valahogy sztárokká emeltük ezeket a nőket, a rendszeres vetkőzéssel és villantással híresek lehetünk, sőt, el is várják tőlünk. Persze, azon nők sokasága, akik félmeztelenül rohangálnak a kamerák előtt bizony szeretnék, hogy a mellükről beszéljenek, és ez sajnos általánosításra készteti a pasikat. Érthető, de sajnálatos, mert ettől sajnos olyan bunkóvá vált a hétköznapi férfi női viszonyok egy része, hogy az már fáj. Tisztelet a kivételnek, tényleg, de - nem párkapcsolatban, hanem baráti viszonyban - szinte nem is ismerek olyan pasit, aki a hagyományos gesztusok valamelyikét még tartaná, mint amilyen a kabát feladása. A fenekemre, a melleimre, a híztam vagy fogytam témára azonban bármikor szemrebbenés nélkül rátérnek. Hát hogy van ez, kérem? (Tudom, nekem vannak bunkó barátaim.)