Lélek

Elkéstünk

2705

Soha nem szerettem a későket, én magam sem voltam az. Valahonnan a kisgyermekkoromból datálódik a késés utálata. Emlékszem, amikor óvodás voltam, mindig engem vittek el utoljára a szüleim az oviból, mert akármelyik is jött értem, tuti, hogy elkésett. Volt olyan, hogy már csak én meg az óvónéni voltunk ott, és össze-vissza telefonálgattak, hogy vigyen már haza valaki. Innentől kezdve csak onnan késtem, ahonnan akartam, de néha még akarattal sem jött össze. Nagyon szerettem, ha apukám vitt be az isibe, ezért igyekeztem hetente legalább egyszer lekésni a sulibuszt. Persze igyekeztek mindig időben kitessékelni a házból, de én egyszer elbújtam a fügebokor mögé, majd tíz perc várakozás után beslattyogtam a lakásba azzal, hogy lekéstem a buszt - az eszembe sem jutott, hogy ennyi idő alatt háromszor oda-vissza meg kellett volna járnom a házunk és buszmegálló közötti távolságot, ami összesen volt vagy kétszáz méter. Persze hogy lebuktam. Szóval a késéseim mondhatni kimerültek egy-két gyermekkori csínyben. 

Mire felnőttem, eszméletlenül irritált, ha valaki késett. Van egy barátnőm, aki mindig, minden körülmények között, bármennyire is a lelkére kötöttem előtte, hogy legyen pontos, ő csakazértis késett. Maximum negyed órákat, de késett. Én mindig ott voltam pontosan a megbeszélt helyen, így várakozhattam, és közben volt időm felbosszantani magam. Nyilván miután felhúztam magam és elmondtam a barátnőmnek a találkozásunkkor, hogy mennyire bosszantó ez az egész, és hogy minden bizonnyal nem tiszteli az időmet - szóval a randi negyede ezzel a pattogással ment el -, nem lett jobb a helyzet. A legközelebbi és az azt követő alkalommal is elkésett. Hisztizhettem, regélhettem neki hosszú perceken keresztül, hogy a késés miért gáz, csak nem változott semmi. 

Azt, hogy késni, várakozni rossz, mindannyian tudjuk. De ez csak egy érzés, vajon miért van ez? Amikor megbeszélünk valakivel egy találkozót, az a legkevesebb, hogy elvárhatjuk a másiktól a pontosságot, hiszen nekünk is van egy bizonyos időbeosztásunk, és ha negyed-fél órákat kell hasztalan várakozással töltenünk, az nem túl megnyugtató. Hiszen ilyenkor lenne éppen jobb dolgunk is. Amikor összejöttem a barátommal, állandóan elkésett a randikról. Mindig! Mondhattam bármit, kérhettem, sírhattam, könyöröghettem, ő mindig, mindenhonnan elkésett. Drasztikus módszert választottam - persze nem terveltem ki - arra, hogy ez megváltozzon. A randit fél hatra beszéltük meg az Oktogonnál. Én két utcával távolabbról jöttem, persze pontosan érkeztem. Vártam, várakoztam, majd felhívtam az én drágámat, hogy megtudjam merre van már negyed órája csúszásban. Jött is a válasz csípőből, mindjárt ott van, egy megálló választ el, tehát a Nyugatinál tart épp. Kicsi öröm suhant át rajtam, de épp csak egy pillanatra, mert akkor hallhattam a telefonon keresztül, hogy a villamos hangosbemondója szórja a szavakat, amelyek leforráznak : "A következő megálló a Margit-híd, budai hídfő" Aha, szóval Nyugati mi?! Most indult el! Kb. tíz perccel később indult otthonról, mint amikorra megbeszéltük a randit, és még négy megálló választott el egymástól minket! Nos, letettem a telefont, és otthagytam az Oktogont! Amikor odaért az én kedvesem, hívott, hogy kiderítse, merre vagyok. Mondtam, hogy hol leszek öt perc múlva, persze nem voltam ott, majd megint hívott, én megint mondtam valamit, és ez így ment másfél órán keresztül. Azóta nem késik.

Az egész világ olyan furcsán kezdett el üzemelni. Emlékszem, amikor még nem volt mobilunk, és megbeszéltünk egy találkozót szombaton, szerdán fél négyre, akkor az adott felek megjelentek. Most, ha megbeszélünk valamit, akkor legkésőbb az utolsó pillanatban tudjuk módosítani, vagy épp le is mondhatjuk a találkozót. Esetleg majd MSN-en, gtalkon egyeztetünk, hogy mikor talizzunk. Személy szerint utálom, amikor megbeszélem az interjúalanyommal az időpontot, majd lemondja, átteszi másik napra, mintha nekem akkor nem lenne programom, majd akkor megint átteszi, mert elfelejtette, hogy arra napra már betervezett valamit, aztán az áttettet én teszem át, mert már semmi kedvem az egészhez, és ez így folytatódik egészen addig, amíg el nem felejtjük, hogy beszélgetni akartunk.

Vannak kifejezetten késős programok. A mozi, a koncert, a divatbemutató mind ilyen. A mozifilmet kiírják negyed nyolcra, tuti nem kezdődik el fél nyolc előtt, hiszen egy csomó reklámot, filmelőzetest is lenyomnak. Így megszokjuk, hogy fél nyolcas előadásra háromnegyedkor esünk be, átmászva mindenki máson, akik hisznek még a pontos kezdésben. Ugyanígy van ez a divatbemutatókon is. A hetes kapunyitást nem jelent mást, minthogy a bemutatók leghamarabb kilenckor kezdődnek el. A koncertek szintén hozzák ezt a trendet. Nem egyszer voltam már úgy, hogy egy-egy neves előadó koncertjére elmentem, és órákon keresztül várakoztam, hogy végre meghallgathassam, amiért odamentem. Ugyanez van akkor is, ha mondjuk a kedvenc helyünkön van egy party, ahol van négy-öt fellépő, köztük egy überkirály, tuti, hogy mire elkezd, addigra annyira berúgunk vagy annyira elfáradunk, hogy már csak öt percet hallgatunk meg belőle, és rohanunk haza. Persze nem megyünk később, mert ami van akkor, ha előbb kezd. Örök dilemma ez! 

Mindez oda vezet, hogy újabban én is kések. Nem mindenhonnan, nem mindig, csak egyetlen egy esetben, ha Lilla barátnőmmel találkozom. Elgondolkodtam mi lehet az oka, hogy csak és kizárólag őt "tisztelem meg" ezzel? Kicsit szégyellem magam emiatt, bár soha nem teszi szóvá, soha nem tesz még csak megjegyzést sem, mégis rosszul érzem magam miatta. Lehet, hogy amiatt, mert sokkal fiatalabb nálam, önkéntelenül is teszek az ő idejére? Nem foglalkoztat, hogy vár feleslegesen, hóban, fagyban? Szerintetek van köze a tiszteletnek a pontossághoz?

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások