Közösség

Főleg a fókák miatt

2683

Hihetetlen jó volt ez az este, eltekintve a durva hidegtől, de azért az első hó kárpótolt. Mázli, hogy ilyenkor pont színházba kell menni. És akkor már persze a Budapest Bábszínházba. Merthogy ugyebár november 22-e volt a Jazzékiel lemezbemutató jeles napja. Szinte teltház volt, ami abszolút jó, ahhoz képest, hogy a közönség nagyobb része leginkább az ingyenes koncerteken jelenik meg, ez meg ugyebár beugrós esemény volt. A fiúk (kivételesen) időben kezdték, ami sejthető volt, mert mégis csak színházról van itt szó. Odafelé még futottam is egy picit, mert előbb kellett megérkeznem. Másoknak a pontos érkezés szükségessége nem nagyon esett le, mert még a harmadik számnál is slisszoltak be emberek, eléggé megzavarva ezzel a sorok szélén ülőket. Érthető volt a hozzáállásuk, hiszen találkoztam én már koncertről hazafele menet még a koncert helye felé rohanó emberekkel, azt kiabálva, hogy „de hát a Jazzékiel sosem kezdődik el éjfél előtt!”. Most sikerült, mégpedig a Siratóval, szinte teljesen sötétben, a színpadon egyelőre másfél méterre szorulva. A második számra azonban elhúzódott a második függöny is, felfedve a vonósokat, a fúvósokat és elkezdődött az igazi HOLY SHIT

Az első felvonás egy óra volt mindössze, de cigi nélkül (persze nekem aztán mindegy, de a zenekar láncdohányos tagjai megszenvedhették ezt a korlátozást) igazán nehéz lehetett ott fönn. „Zabszem a seggben”, reflektor a szemben, ésatöbbi ésatöbbi. A Rossz Testvér-t (a Holy Shit „slágergyanús” számát) már mindenki ismerte, de ez a vendégművészekkel kiegészült igazi, nagy, lemezbemutatós változat azt hiszem még jobban elnyerte a közönség tetszését. Harmadik számként jött a (kicsit „dárrenbézes”) Kamilla, és itt jegyezném meg, hogy az egyes koncertbeszámolókban szintetizátor néven emlegetett hangszer, amelyeken a Hegyi testvérpár (Áron és Dávid) játszott, egy Yamaha digitális zongorát, egy Fender Rhodes-ot és egy hangversenyzongorát takar. (Ez a két szám amúgy mostantól már a Petőfin és a Rádió Café-n is hallható.) 

A Kamilla után egy új, instrumentális átkötést hallhattunk a Cabaret előtt, minek elején a most kivételesen csendes közönség soraiban felhangzott az első közös megnyilvánulás egy kuncogás formájában. A két Hegyi ugyanis nem nagyon fért el a zongoraszéken és hát… cukik voltak nagyon. Valahogy így lehetett kiskorukban is, amikor a két kis szöszi ugyanígy ült egymás mellett a zongoránál és nyomták. A Cabaret után jött az Akasztófablues, ami a maga tíz percével általában eléggé lehúzza az emberek agyát, de élőben nagyon élvezhető volt. Mert ez a szám azért nem az a nekem való kis cukiság. Mégis, a zenészek mozgása, az arcukon látható beleélés és öröm teljesen leköt, és sokkal többet ad át, mintha csak a zenét hallgatnám otthon. Persze ez a szám arra is alkalmas volt, hogy a háttérvetítés bedurvuljon – előidézve a publikum második közös megnyilvánulását, ezúttal felhördülések és vinnyogások formájában. A vásznon ugyanis egyre sötétebb és durvább képekkel nyomasztották szegény kifinomult lelkű közönséget (egy srác pengével vagdossa az ujjáról a bőrt, „horrorkislány” a temetőben, és így tovább, de olyan para, mint a horrorfilmekben azok a videók, amiket nem nézhetsz meg, mert egy hét múlva elpatkolsz.)

Mellesleg a vetítés Veszéjes Áronék munkája, amely iszonyat hatásos volt, illett a zenéhez, és az amúgy is sötét és baljós élményre még egy lapáttal rádobott. Akasztófablues után elérkeztünk az eddig ismeretlen számokhoz, mint például a Letheon, amiben még a suttogást is szuperül lehetett érteni. Persze lehet, hogy csak ott ahol én ültem, ugyanis néhányan panaszkodtak a hangosításra, ami – ha rossz – főleg a szövegérthetőségen ront. Ez szerintem ennél az együttesnél pedig még nagyobb kár, mint általában, mert manapság nem hallani ilyen mély és jelentőségteljes szövegeket, mint amilyeneket Jakab Péter ír. (Meg sok köhögés sem volt benne, és az jó, mert olyan ijesztő, amikor a Jakab ott köhécsel meg harákol, meg visít a tüdejével, meg ilyenek.) Utána a Jenny jött, a „kiskorú drogos k*rva”. Ebben a punk-os számban a kedvenc hangszerem a torzított basszusgitár, és az, ahogy még a legjámborabb basszerosok is be tudnak durvulni és odacsapnak, ha kell. Ordibálás, harapás, durva volt. Szegény Jenny. „Inkább a száddal csináld. Inkább a száddal csináld.” És végül, de nem utolsó sorban, a Negyven Öltés, ami az én kis kedvencem, a fókák miatt. Meg a girhes macskák miatt. Meg a baglyok miatt. Meg a Rhodes miatt. Meg a tört ütemek miatt. De főleg a fókák miatt.

Ezután jött a szünet, aminek során végre mindenki hozzájuthatott a várva várt cigarettához, alkoholhoz, csak ahogy az szokás egy könnyűzenei koncerten. A második, levezető felvonás után, amin a fiúk immáron megkönnyebbülve és felszabadultam játszottak el pár régi számot, átugrottunk a Toldi moziba némi „afterpartira”, ahol még elszórakoztunk sörrel, pálinkával, „basszeros Milán” búcsúztatással (ugyanis kedvenc, egyetlen és helyettesíthetetlen Miklós Milánunk februárig eltávozott a kenguru leves hazájába, resztinpísz Orszáczky Jackie családjához látogatóba). A lényeg, hogy a koncert iszonyat jó volt – akár a látottakat, akár a hallottakat nézzük -, közönségnek és együttesnek egyaránt felejthetetlen élmény, hiszen a fiúk nagyon kiettek magukért és megérdemelték a sikert. Ezúton gratulálok nekik, de egyvalamit nagyon hiányolt mindenki: fiúk, türelmetlenül várjuk az albumot a boltokba!

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások