Közösség

Mész onnan?!

2629

Gyermekkorunkban az a sok minden, ami körülvett minket, a szüleinké volt, legalábbis úgy tekintettünk rá. Aztán a tudatunk tágulásával egyre többet és többet birtokoltunk. Talán játékaink voltak azok, amelyek megkapták az első birtokosjelzőket: a babám, az autód. Emlékszem, első összegyűjtött forintjaimból vettem egy biciklit, nos azt hiszem az volt az első saját ingóságom. A szobám, a játékaim, majd a könyveim. Ezeket igyekeztek szüleim tiszteletbe tartani. Nem jöttek be a szobámba kopogás nélkül, ha nem voltam otthon nem kutakodtak, a szobám az én territóriumom volt. Ez együtt járt azzal, hogy ha rendetlenséget csináltam, akkor nekem kellett rendet csinálni, nem csinálta meg anyukám, és nem azért mert gonosz volt, hanem mert nem akart a cuccaim közt matatni. Hogy ez jó vagy rossz, nem tudom, mindenesetre az a tisztelet, ami ezáltal övezte a személyes holmijaimat, jól esett. Talán ez volt az első pont az életemben, amikor elkezdtem tiszteletben tartani a másik területét, tulajdonát. 

Szocializáció

Kislányként baromira kíváncsi voltam, hogy anyukámnak - a NŐnek - mi van a retiküljében. Sokszor beletúrtam, mert izgatott. Sok mindent tanultam belőle. Anyum nem szerette, ha matattam a táskájában, ezért minden alkalommal elmondta, hogy ő ezt nem szereti, ez az ő táskája, ő sem turkál az én cuccaim között. Megértettem - bár a kíváncsiságomnak köszönhetően egészen korán felvilágosultam, kiderült, hogy mi a tampon, mi az óvszer-, és mára már én sem viselem jól, ha a pasim a táskámban matat, mert keresi a telefontöltőt, az öngyújtót, bármit. Valószínűleg egy sok gyermekes családban, ahol rengeteg a közös tér, közös tulajdon, kevésbé tartják meg a privát szférát. De mindenki megtanulja, hogy ami a másé, ahhoz nem nyúlunk, nem veszünk el dolgokat, nem használjuk a másét, nem fogyasztjuk el és nem megyünk be kopogás nélkül sehova. 

Mégis megtörténik

Kedves barátunk biciklivel jár-kel a városban. Reggel nyeregbe pattan, elmegy edzeni, majd dolgozni, aztán haza, majd barátkozni. Közlekedési eszköze a bringa, mint másnak az autó, vagy épp a busz. Történt egyszer, hogy miután dolga végeztével, edzés után indult volna a munkahelyére, a bringája - nem, nem tűnt el - le volt lakatolva, igen ám, de nem a saját lakatjával, hanem valaki máséval. Hogy miért? Hát, hogy ne tudjon elmenni. Kis bosszantásként! Mindez azért történt, mert a ház lakói, ami elé a bicikli eredetileg ki volt kötve, nem szívelték, hogy ott áll az utcán egy bringa, és bosszúból lelakatolták. Na, ez milyen? Magyar. Hogy jobban átérezzük a történetet, képzeljük el az alábbi helyzetet. Leparkolsz egy ház elé, a járda mellé, egy métert még hagyva a gyalogosoknak, ahogy az szabályozva van. Elmész ügyeket intézni, ide-oda, visszamész az autódhoz és hopp, nem tudsz elmenni, mert kerékbilincs van rajta, amit valaki rátett, aki abban a házban él, ami előtt te leparkoltál. Mi van veletek emberek?! És, hogy hogy jön ez a magántulajdonhoz, meg a privát szférához? Hát úgy kérem szépen, hogy nem pisztergáljuk a másik holmiját! Főleg nem lakatoljuk le!

Csak segíteni akartam!

A másik eset, amikor segíteni akar valaki. Elveszi a baromi nehéz szatyrodat, minden kérdés nélkül, te meg már rúgsz-kapálsz, rendőrért kiáltasz, mert azt flesseled, hogy épp kirabolnak. De persze nem. Csak segíteni akartak. Nyáron a barátaink elmentek nyaralni. A lakásukban - a barátnőm és a fiúja lakik ott -, nincsenek élő virágok, nem kell locsolni, háziállatuk sincs, tehát etetni sem kell szóval, ha elmennek egy-két hétre, akkor lekapcsolják a lakást, majd visszakapcsolják, amikor hazaérkeztek, és működik minden tovább. Igen ám! De a lány szülei nagyon kedvesek, és mindenhol segítenek, ahol csak tudnak. Mivel végszükség esetére adtak nekik lakáskulcsot, így ezt ki is használják, amikor csak lehet. Amíg ők a tengerparton süttették a kis pocakjukat, addig ők felmentek a lakásukba, kitakarították a hűtőszekrényt, a sütőt, kimosták a tepsit, amit ott felejtettek a ráégett húslével, és raktak némi élelmet a hűtőbe is. Mi ezzel a baj? Semmi, nagyon kedvesek. A fiút mégis a frász kerülgette, amikor meglátta! Az az ő hűtőjük, az ő lakásuk, az ő otthonuk, a privát szférájuk! Oké, hogy a lányuk is ott lakik, és oké, hogy ott minden az övé is, de nem a szüleié! A srác azt mondta, szeretné kipróbálni, hogy mit lépnének arra, ha egyik szabadnapján, felmenne hozzájuk, és mondjuk elmosogatná a csészéket és visszapakolná, vagy logikusan elpakolná a könyveiket, esetleg, kipucolná a konyhájukat. Na, mindegy is, sosem fogja megcsinálni, mivel az az ő territóriumok.

Melóban

Nálunk a szerkesztőségben szabad rablás van. Senki nem tiszteli a másik tulajdonát. Ez azt jelenti, hogy bárki bármit talál bárhol, azt viszi. Oké, ezt csak csinálják, persze senki sem úgy veszi a kávét, a tejet, a kaját, hogy más megegye, megigya hanem, hogy neki legyen, ha úgy adódik. A tulajdonom egyszer úgy járt - neszkávé és tej kombó -, hogy elfogyott mielőtt kiélvezhettem volna minden cseppjét. Egyszer csak megyek a konyhába, hogy akkor iszom egy laza tejes kávét, nyúlok a hűtőbe, sehol nincs a tej, eközben kedves kollégám - akitől tényleg nem sajnálom a tejet, csak szóljon, megosztjuk -, az utolsó tejcseppekkel turbózza az én kávéőrleményemből készült kávéját. Megkérdezi, tudom-e, hogy kié volt a tej. Persze, hogy tudtam, oké, holnap hoz egyet, ebben maradtunk. Ez három hete volt. Tej? Áh, nem hozott. 

Miért gondolják a különböző közösségek tagjai, legyen az munkahelyi, családi, rokoni, hogy ami szem előtt van, az bárkié lehet, hiszen látják? Te szó nélkül viseled, ha hasonló történik? Mit teszel? Mindent elzársz, paranoid módon? Vagy osztozol? Mitől függ, hogy kivel igen és kivel nem?

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások