Közösség

Kincseink védelmében

2626

Egy fél világ töri a fejét, mi tévő legyen ezekben a bizonytalan pénzügyi időkben - bankban kuporgasson? Párnahuzatba varrjon? Valutát vegyen? Ingatlanba netán aranyba fektessen? Netán festményekre áldozzon? Ez utóbbi az, ami biztos befektetésnek tűnik, a műkincsek piaca ugyanis töretlen, s bár keveseknek jut eszébe a falon vagy a vitrinben tárolni összespórolt vagyonát, ezen kevesek azonban mindenképpen jó döntést hoznak.

Azért persze nem eszik olyan forrón a kását, mivel a műtárgyaknak könnyen lábuk kél, és kevésbé valószínű, hogy visszakerülnek jogos tulajdonosaikhoz, mint például egy személygépjármű, és mint mindennek, ennek is megvan a maga oka. Ha műkincslopást említünk, azonnal a nagy múzeumok, nemzeti tárlatok ellen elkövetett tolvajlások jutnak eszünkbe filmekből vagy éppen a napi híradásokból, pedig lopnak rendesen mindenhonnan, ahonnan csak lehet. A HVG Könyvek gondozásában megjelent könyv, az Ellopták! - Eltűnt mesterművek galériája (amit egyébként karácsonyi ajándéknak is melegen ajánlunk) lebilincselő módon foglalkozik a műkincstolvajlással, a leghíresebb, legvéresebb esetekkel ugyanúgy, mint akár a régészeti emlékek elrablásával vagy éppen a Holokauszt során eltűnt milliónyi értékkel.

Ami még ennél is érdekesebb, az az a kezdeményezés, ami Art Loss Register néven indult útjára, még 1991-ben, s melynek célja nem más, hogy nyilvántartson minden arra érdemes műtárgyat, hogy az ellopottakat megtalálja, a tetteseket lefülelje, a bűneseteket felgöngyölítse, egyszóval az, hogy a lopott értékek kereskedelmét ellehetetlenítse. Érdekes adat, hogy míg a lopott autók hatvan-hetven százalékát találják meg, addig az ellopott nagy értékű ékszerek esetében ez az arány mindössze egy százalék. Műkincsek esetén a megtalálási mutató tizenöt százalék. Julian Radcliff a könyv bemutatóján beszélt az Art Loss Projectről, s a fenti adatok mögött húzódó okként a nyilvántartás hiányáról.

A tolvajok alapvetően azt lopják el, amit el tudnak, amire lehetőségük van, s a művészetet valóójában könnyű meglovasítani. Mikor még csak álmos teremőrök vigyáztak dollármilliókat érő festményekre, természetes, hogy egyeseknek ésszerűnek tűnt meglovasítani egy-két képet. Idővel a műkincsek piaci értéke egyre csak kúszott felfelé, a sajtó hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb árakon elkelt tárgyakról adott hírt, így a fekete piac is fellendült. A műkincstolvajlás a hetvenes években kapcsolt ötödik sebességbe, az évtized közepén követték el az első fegyveres rablást is Párizsban. De nem csak múzeumokból lehet lopni, eltulajdoníthatók archeológiai leletek, ékszerek, veterán autók, de akár még dinoszaurusz lábnyomok is. 

Mindezek után persze még piacra is szükségük van a rablóknak, s az országhatárokon túl olyan helyeket keresve, ahol a törvények mások vagy épp a rablásról nem hallottak még, egy ideig viszonylag könnyen ment az értékesítés. A kör azonban szűkül, a fekete piacon nem lehet eladni körözött műtárgyakat, így sok érték végül elhagyva végzi valahol vagy épp megsemmisítés áldozata lesz.

Védeni mindezeket értékeinket egyféleképpen lehet: ha fotóval regisztráljuk értékeinket az Art Loss Project oldalán, ha az aukciókat a szervezet munkatársai megállás nélkül monitorozzák, ha a nemzetközi összefogás megtörténik, ha az adatbázis élővé válik. A nagyszabású vállalkozás elképesztő eredményeket mutatott fel már az elmúlt években is, nem csak ellopott műkincseket találtak meg, de kiderítették ismeretlen alkotók kilétét, s találtak meg elpusztított alkotásokat is.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások