Közösség

Üss!

2435

Vegyük úgy, hogy elmondtuk, milyen borzasztó, hogy a nemzeti ünnepek az elmúlt időkben közösségi pofozkodásokká fajulnak, hogy létezik zavargás-szezon, s hogy mint egy reality show-t nézzük otthon a tévé előtt szotyizva, épp hol zajlik a kiszorítósdi. Ez van. Mivel azonban sokat beszélgettünk magunk között arról, hogy szerintünk ez miért lehet, s egyáltalán mi történik körülöttünk, inkább erre koncentrálunk, azaz magára a társadalmi agresszióra mint olyanra.

Ahhoz, hogy megértsük a társadalmi haragot és annak megnyilvánulásait, természetesen értelmeznünk kell annak mögöttes okait, kiváltóit, ha úgy tetszik, amik egyes elemzők szerint általában a rasszizmusból, a szegénységből, a kilátástalan gazdasági helyzetből, politikai feszültségből táplálkoznak, s a társadalom különböző szegmensei másképp vezetik le az ezekből fakadó indulatokat. Minden megoldás egyfajta destruktív hozzáállást eredményez, van, aki a televízió butító világába, a struccpolitikába menekül, és van, aki hangosan, látványosan igyekszik ennek hangot adni, hogy a két szélsőséget említsük. Persze ez így meglehetősen leegyszerűsített, hiszen a fent említett frusztráló okok nagyjából folyamatosan jelen vannak egy-egy társadalom életében, míg a szélsőséges megnyilvánulások epizód-szerűen jelennek meg, s az emberek többnyire megelégszenek azzal, hogy kocsmaasztalok fölött háborogjanak, hogy családi kávézások során adják ki elkeseredettségüket vagy épp csömörüket. Ráadásul a fenti okokon kívül is léteznek agressziót szülő helyzetek, gondoljunk például a futballhuliganizmusra, amik függetlenek az aktuális politikai-gazdasági helyzettől, még akkor is, ha a huliganizmus erőssége és gyakorisága azért erős jellemrajzot ad egy adott társadalom állapotáról, s úgy tűnik ebből, mintha az embernek úgy nagy általánosságban igénye lenne az agresszióra.

Következtethetnénk arra, hogy ha egy társadalom folyamatosan tele van forrongó indulatokkal és elégedetlenségekkel, s mivel az ember alapvetően igényli olykor egymás laposra verését, igyekszik bármilyen lehetőséget megragadni, hogy spontán módon robbanjon ki valamiféle tömegbunyó vagy zavargás, ha sok ember egybegyűlik, mint például egy focimeccsen, de ez nem így van, hisz egy fesztiválon is több tízezer ember gyűlhet egybe, mozoghat egy emberként, mégsem jellemző, hogy tömegverekedéssé, dobálózássá fajuljon a dolog. Kell hogy legyen tehát valamiféle erősebb mozgatója ezeknek, valamiféle koordináció, s nem is az az érdekes, hogy kik azok, akik koordinálnak, hanem hogy mitől függ, hogy a tömeg az agitátort követi, s nem hullanak semmibe annak kezdeményező szavai, hogy mikor és miért jön el az a perc, amikor egy társadalom morális kontrollja már nem nyomja el az alapvető emberi ösztönt, nevezetesen, hogy ha valami nem tetszik, akkor ütök. Esetleg azt, hogy ütök, mert ütni jó.

A zavargásokat mint jelenségeket értelmezők úgy vélik, egy balhé kirobbanása csak abban az esetben lehet sikeres, ha egy kisebb csoport már eleve azzal a szándékkal érkezik a helyszínre, hogy ott csetepatét indítsanak el. Tudják, hova mennek, hányan mennek, hogy mit akarnak elérni, s azt is, hogy pontosan mikor. Tehát egyfajta szervezettség az előfeltétele annak, hogy a különböző okokból egybegyűlt tömeg mintegy spontán módon ugyanolyan formában fejezze ki akaratát, ami közben valójában csak egy maréknyi ember akarata, akik tudatosan készülnek az esetre. Mindezzel semmiféle aktuálpolitikai utalást nem szándékozunk tenni, csak az utcai balhék és zavargások általános jellemrajzában és forgatókönyveiben kutakodunk. Botrány bármilyen gyűlésből kirobbanhat, akár egy abortusz-ellenes tüntetésből, egy környezetvédelmi demonstrációból, de még egy Critical Massből is. New Yorkban rendszeresek az összetűzések a rendőrség és a bringások között, s ez a feszültség potenciálisan itthon is benne van egy-egy bringás felvonulásban az autósok és a kerekesek között. Csakhogy a balhéhoz teljesülnie kell egy fontos feltételnek, nevezetesen, hogy valakinek el kell azt kezdeni. Senki nem vállalja magára szívesen azt a szerepet, hogy ha nem követik fellelkesült rombolhatnékját, akkor egyedül őt tartóztatják le, míg ha más kezdi azt el, neki csak be kell állnia a sorba. Ezért nem lesz itthon CM-zavargás, mert senkinek nem érdeke ott balhét kelteni, hisz a saját ügyüket rontanák ezzel.

Tömegpszichózis

Hasonló következtetésekre juthatunk ha a zavargásokat és agresszív tömegmegnyilvánulásokat pszichológiailag értelmezzük, azonnal kedvenc Freudunkhoz nyúlunk, aki képes volt még ennek is szexuális színezetet adni, de ezt most hagyjuk. Freud többek között leírta a tömegek primitív, érzelmileg vezérelt, reflektálatlan viselkedését, a tömeget alkotó egyének közelség- és intimitásérzését pedig azzal magyarázta, hogy a csapat tagjai én-ideáljukat a vezetőre helyezik át, s azonosulnak vele, valamint egymással. Az én-ideál kivetítése az eszményített vezetőre félretolja az egyén belső korlátait éppúgy, ahogy kikapcsolja az önkritika és felelősségtudat magasabb funkcióit, amelyeket éppen a felettes én közvetít, azaz az egyén vakon képes követni valakit, akinek megnyilvánulásairól azt gondolja, azok tökéletesen egyeznek saját elképzeléseivel, motivációival, céljaival. Társadalmi szempontból vizsgálva azonban a szakértők azt mondják, hogy akkor, amikor struktúrálatlan a rendszer és információkat hallgatnak el a tömeg elől a politikusok, melyek később rémhírekként kavarognak szájról szájra, és ekkor a tömeg hajlamos bizonytalanságát dühvel és agresszióval levezetni. Ez csakis olyan környezetben fordul elő, ahol tömegről beszélhetünk, így az ilyen típusú deviáns viselkedés csakis nagyvárosokban tapasztalható.

A tömeg gondolkodása

A történelem során volt már arra példa, hogy a forradalmárok uralomra törtek és a tömeggel érték el azt. A lázadó tömeg uralma valójában egy nem tudatos tevékenységet jelent, zavaros, vak és homályos cselekedetek sora következhet be, ha a tömeg hatalmat akar. Ettől függetlenül a tömegnek jelentősége van, és tény, hogy ésszerűen is fel lehetne használni erejüket, ha vezetőik gondolkodásmódja ezt kívánná meg. A tömeg előrejutásával sajnos a tudattalan tevékenységek kerülnek előtérbe és felborul a rend. Az egyéni gondolkodás tiszta és világos szemben a tömeg gondolkodásával, ami zavaros és homályos, hiszen a forrongó tömeget ösztönösen az indulat vezérli. Ennek következményei pedig beláthatatlanok.

Adrenalin függés

Békés időszak valójában nincs, hisz olyan szinte soha sincs, hogy valaki vagy valakik épp nem vernek szét egy stadiont, vagy nem ütlegelik egymást egy kocsmában. Nem feltétlenül kell közvetlenül részesei lennünk a bunyóknak, bőven elég, ha végigbámuljuk a tévében hogyan vernek éppen szét valamit, vagy hogyan oszlatnak a rendőrök. Nézünk punkrációt, bokszot és ha épp nem ilyen erősen éljük meg a dühöt és agressziót, akkor az interneten arc nélkül alázunk valakit. (Elég megnézni a Street Fashion rovatot.) A névtelenség, az ismeretlenség látszata fontos az agresszió duzzadásában. Akkor, amikor az emberek úgy érzik, cselekedeteik nem tulajdoníthatóak nekik, valamilyen belső drive miatt gátlástalanná válnak, és minden addigi erkölcsöt és társadalmi normát megszegnek. Az internetes térben a személyes viták, személyeskedés és gyűlölködés folyik, és csak remélni tudjuk, hogy ez a fajta adrenalin nem teszi függővé a dühös felhasználókat. Azért az ingerültség és agresszió levezetésére jobb példákat is lehet hozni, minthogy szétverjünk valamit. Ha hiszünk abban, hogy az emberek energiamezőkből állnak, akkor egyértelművé válik, hogy az effajta negatív indulatok pusztán rombolják az ember belsőjét, nem pedig építik. Feltehetően amikor valaki épp arcon csap valakit nem éppen az jut eszébe, hogy ez most a belső fejlődésének nem kedvez. Az indulatok máshol is levezethetőek, és a katarzis élményét más is adhatja az ütlegelésen túl. Értjük, látjuk, hogy az embernek szüksége van az ilyen erőszakosságra olykor, legyen az háború vagy csak az említett sportok, szóal lehet, hogy ez az egész mindentől függetlenül csak a hímek természetes viselkedése?

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások