Lélek

Még nem haltam meg

2374

Foglalkoztunk már a testtel, a halott testtel, hogy mi van akkor, mi történik a szervezetünkben, a zsigereinkben? De mi mi van a lelkünkkel? Egyáltalán van olyan, hogy lélek? Lehet, csak az agyunk játéka? De ha csak az agyunké, akkor azzal mi lesz? Mivel azt elfogadjuk, hogy az energia nem vész el csak átalakul, és azt is elfogadjuk, hogy az agyi tevékenységek energiák, tehát az sem veszhet el. Hát akkor mi lesz?

Hiszek egy...

Sokaknak a hit ad erőt a haláltól való félelmek legyőzésében, tudatosításában. Sokan hisznek a túlvilági gyönyörűségben, vagy épp a kénköves pokolban, míg mások hiszik, hogy lelkük újjászületik és folytathatják útjukat akár a nirvánáig. Minden vallás megegyezik abban, hogy kinyilvánítja a mennyország létezését, azt állítva, hogy áldásainak élvezete egy helyesen eltöltött földi élet után következik. A kereszténység és a muzulmán vallás jutalomként beszél róla, mint amit Isten oszt ki azoknak, akik őt megörvendeztették. A legtöbb más hitvallás inkább úgy írja le, mint ami a helyesen leélt élet szükségszerű következménye, pontosan úgy, ahogy nekünk kell teozófiai nézőpontból leírnunk. Annak ellenére, hogy minden vallás elragadtatva szól erről a boldog életről, egyiknek sem sikerült leírásaiban a valóság benyomását keltenie.

Mindaz, amit leírtak a mennyországról, teljes mértékben eltér bármitől, amit mi ismerünk, úgyhogy sok leírás egyenesen abszurdnak tűnik számunkra. A gyermekkorunkból ismert legendák alapján vonakodunk ezt elismerni, de ha elolvassuk egy másik nagy vallás történetét, mindjárt így látjuk. A buddhista vagy a hindu könyvekben szinte túlzó leírások találhatók végtelen kertekről, amelyekben a fák aranyból és ezüstből vannak, gyümölcseik különféle ékszerek, és az ember kísértésbe eshet, hogy mosolyogjon, ha nem jut eszébe, hogy a buddhisták vagy a hinduk számára a mi meséink arany utcái és gyöngyből kirakott kapui látszanak ugyanilyen valószínűtlennek. Tény, hogy a képtelenség ezekben a leírásokban akkor jelenik meg, ha szó szerint értjük azokat, és elmulasztjuk felismerni, hogy minden egyes leírás a saját szemszögéből ugyanarra a feladatra vállalkozik.

Mind egyformán tökéletlen, mert a mögöttük levő nagy igazság teljességgel leírhatatlan. A hindu író kétségkívül látott néhányat az indiai királyok káprázatos kertjeiből, ahol az általa leírt díszítő elemeket általánosan alkalmazták. A héber írástudónak nem voltak hasonló élményei, azonban ő valamely nagy és nagyszerű városban lakott – valószínűleg Alexandriában – és az ő szemszögéből a nagyszerűséget egy város fejezte ki, amit anyagának és díszítésének gazdagságában földöntúlivá tett. Mindegyikük olyan igazságot próbál az elméje számára ismerős hasonlatokkal lefesteni, amely túl pompázatos ahhoz, hogy szavakba önthesse.

Normális para

Életünket végigkíséri a halál titokzatos ténye. Egy dolog, ami van. Ami pontot tesz a mondataink végére. Ami mindennek a vége. Mivel mindannyian megszülettünk, mindannyian meg is fogunk halni. Ki előbb, ki később, ki méltatlanul, ki méltón. Talán a legfiatalabbakat leszámítva nincs olyan ismerősünk, akinek ne lenne egy vagy több halottja. Kisgyermekként nem igazán tudunk mit kezdeni a halállal, valószínűleg úgy lettünk összerakva, hogy ne is tudjunk vele foglalkozni. Amikor édesapánk meghalt, a legkisebb testvérem három éves volt, a temetés napján, mielőtt kimentünk volna a temetőbe, kért egy vajas kenyeret, azt hittük éhes, hát adtunk neki. Fogott egy szalvétát, becsomagolta, zsebébe gyűrte. Nem értettük a dolgot. Megkérdeztük tőle: "Hova viszed a vajas kenyeret?" Erre ő: "Viszem apának, hogy erős legyen!" - mindig azt hallotta előtte, hogy meg kell enni az ételt, attól lesz erős. Sírva nevettünk rajta. Vagy fordítva...

A halál közelében lenni mindig félelmetes. Félelmetes, mert a rémségek királyáról beszélünk, úgy szemléljük, mint amit titokzatosság és rettegés vesz körül, feketébe öltözünk, gyászfátylat viselünk, visszataszító fekete keretes értesítést nyomtatunk, vagyis körülvesszük a halált a gyász és a bánat minden lehetséges jelével, mindennel, ami még sötétebbnek és rettenetesebbnek láttatja. Rossz örökséget kaptunk. Engem sem szocializáltak másként. Négyévesen találkoztam először a halállal, aztán egyre többször, míg végül a szerelmem halt meg mellettem. A legközelebb állók halála a legmegrendítőbb. Ilyenkor az ember igyekszik talpon maradni, de a legjobb, ha zsigerből cselekszünk. Amikor apám meghalt, másnap fergetegeset buliztam. Amikor a barátom meghalt, új életet kezdtem. Az életben sokszor kapunk pontokat, amik után nincs kérdés, menni kell tovább, és dolgozhatunk a megtörténteken. De mégis hogyan?

A gyász szakaszai

A legfájdalmasabb tapasztalat az, ha valakit elveszítünk, ha meghal. Ezzel az érzéssel szembesülni gyötrelmes, visszafordíthatatlan és emiatt tehetetlenség érzetét kelti bennünk. Ma már nem közösségi élmény a gyász, általában egyedül kell megbirkóznunk vele, nincs már virrasztás, siratás, halotti tor, csak az őszinte részvét egyszerű és kényszeredett kifejezése. Sokan kerülik a halállal kapcsolatos beszélgetéseket, sokan nem beszélnek elveszített hozzátartozójukról, sokan mély hallgatásba burkolóznak és még többen a halottról csak jót vagy semmit nem mondanak. A halálesetet követően baromi erősnek akarunk látszani, intézkedünk, gyászruhát rendelünk, szemfedőt, koporsót intézünk, gondoskodunk a hűtésről, a temetésről, a zenekarról, a papról, a barátokról, a meghívóról. A gyász folyamatában, az első sokkot a kontrolláltság követi, amikor ezeket a teendőket intézzük. Amikor elérkezik a temetés, sokan azt várják, hogy na, ekkor majd tudatosul és könnyebb lesz. Ami nem igaz, sajnos a temetést követően jön a legnehezebb szakasza a gyásznak. Korábban elborított a sokk, a hitetlenkedés, a kérdésekre való válaszok keresgélése, a hivatalos tennivalók, most hogy már eltemették a halottat nincs mit tenni, csak a szomorúság, a magány, a tehetetlenség, a megsemmisülés, a kiüresedettség, a félelem érzései maradnak. 

Ebben a szakaszban sokszor felerősödik a harag is. Olyan kérdések cikáznak az emberben, hogy "Miért nem vigyázott magára?!", "Miért nem mentették meg az életét?!", "Miért pont őt vette el az Isten!?" Ilyenkor sokszor begyűrűzik a tudatunkba a bűntudat, hogy mit nem tettünk meg és mit igen, ami esetleg rossz volt. Ebben a szakaszban vádaskodunk, okoljuk az orvost, a szülőt, a gyermeket, bárkit és előjönnek a mágikus gondolatok is, a meglibbenő függönyt, a szobába berepülő pillangót a halott jelenlétének tulajdonítjuk. Sokan látni, hallani is vélik halott hozzátartozójukat - ezek természetes dolgok a gyász során, nem az őrület jelei. A gyásznak ez a leghosszabb és legnehezebb időszaka, amely hónapokon keresztül tart. Tünetei kezdetben erősödnek, később kissé enyhülhetnek, majd újra visszatérnek. Ez a hullámzás a gyász egyik sajátossága. Főleg az évfordulók, vagy az ünnepek erősíthetik fel újra és újra a fájdalommal teli érzéseket.

Hosszú hónapokat követően csitulni kezdenek az érzelmek, kisebb amplitúdójúak lesznek a tünetek felbukkanásai, ritkábban sírunk, és rájövünk, hogy az élet tényleg tovább ment, velünk együtt. Ez az elfogadás szakasza, amely nehezen különíthető el az előzőtől, és jóval rövidebb is. A kontrollálhatatlannak tűnő érzések és gondolatok helyét egyre inkább a tudatos emlékezés veszi át. A fájdalmas emlékek mellett egyre több már a szép emlék is. Megszokjuk a halált. Akkor tekinthetjük feldolgozottnak szerettünk elvesztését, ha már mindennapjaink visszakerültek a szokásos mederbe. Már nem jelenik meg különböző formában az elhunyt, csak emlékképként van jelen, ami persze nem zárja ki azt a hitet, hogy valahol, valamilyen formában még létezik szerettünk, de tisztában vagyunk vele, hogy ez már nem fizikális szintű létezés.

Hol van a lélek?

A lélek halandósága újkori dolog, őseink még nem tekintették tragédiának a halált. Sőt, sok-sok nép ma sem tekinti annak. A Homo Sapiens nem fogadta el a halál tényét véglegesnek, hanem úgy gondolta, az élet valamiféle módon tovább folytatódik. Ők a lélekre, mint alapvető dologra gondoltak, mely emberi alakban ölt testet. Mégis a legnagyobb tragédiánkká vált a halál, a végleges megsemmisülés. Mindennek ellenére a mai napig hisszük, tudjuk lelkünk létezését. Mégis felfoghatatlan, hogy van egy test, ami működött, mozgott, aztán egyszer csak nem mozdul többé, nem működik, kiszállt belőle a lélek, nem él. Tehát az élet lényege nem a testben van, hanem valami test nélküli dologban, ami valóságos. Hogy ez hova lesz...?

Még nem haltam meg!

Naga mester! Mi történik velünk halálunk után? - kérdezte egy nap az egyik szerzetes.
Az idős mester így felelt: -Nem tudom. Honnan is tudhatnám?
-Te vagy Naga! Te vagy a legidősebb, legbölcsebb mester, akit csak ismerek. Ki tudhatná jobban, ha nem te?
-Öreg, tapasztalt szerzetes vagyok, ez már igaz… de nem halott – felelte jókedvűen Naga. -Sokan elszégyellik magukat, amikor eszükbe jut, mennyire megfeledkeznek azokról, akik meghaltak. Én sokkal jobban elszégyellem magam, amikor azokról feledkezem meg, akik még élnek – mondta Naga mester.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások