2008.10.14 - |
címkék: csajok lélek pasik társadalom |
A
legtöbb nő - igen, vannak kivételek - kislány
korától fogva álmodozik a férjhez menésről,
habos-babos királylány ruhákról,
szerelmes pillantású vőlegényről. Sokak
életében ez az álom nagyon hamar, még
többeknél normális időben, és néhányuknál
bizony túl későn, kapkodva teljesül vagy éppen sosem. Összességében elmondható, mindenki házasodni akar, legalább
egyszer!
Két ember házasságra lépése egy életközösséget hoz létre, a hagyomány és a törvény szerint is, amely jogilag szabályozott. Az ok, amiért egy pár kimondja az igent, nagyon sokféle lehet. Vannak, akik szeretnék így biztosítani kapcsolatuk társadalmi, gazdasági stabilitását, vannak, akik ebben látják a lehetőséget arra, hogy a családi egységet megteremtsék, gyermeket szüljenek, neveljenek, sőt vannak olyanok is, akik szexuális viszonyukat akarják így szentesíteni, kinyilatkoztatni a szeretetüket, nyilvánosan. Amennyiben ezen okokat végigvesszük, rájöhetünk, hogy 2008-ban, Magyarországon mindez megvalósulhat anélkül is, hogy aláírnánk egy papírt, és az államtól kapnánk egy házassági anyakönyvi kivonatott a férjezett nevünkkel.
Számtalan
példát - akár a sajátomat is
belevéve - tudunk arra, hogy a fiatal korban, az első
fellángolás során megkötött házasságok
sutba vesznek. Klasszikus történet, amikor a
gimnáziumi évek alatt belebonyolódunk az első
kapcsolatunkba, amely akár négy-öt évig is
tarthat, azt hisszük, hogy igen, megtaláltuk, ő az! Akkor most
jegyezzenek el, vegyenek feleségül, és éljünk
boldogan, amíg világ a világ. Nos, akár
történhet így is. De az esetek többségében
bizony másként alakul. Emlékszem, amikor
tizenhét évesen, alig egy év együtt járást
követően megkérték a kezem, boldogan mondtam, hogy
igen! Leérettségiztem, majd jött az összeköltözés,
a mindennapok az egyetem mellett, aztán alig telt el két
év, már mást is észrevettem. Bulizni
jártam, örültem más pasik közeledésének,
bár nem csaltam és nem csaltak, mégis éreztem,
hogy hibába van meg a dátum, amikor ki kéne mondanom,
hogy elkötelezem magam egy életre, hiába
vagyok jól valaki mellett, még sok mindent látnom,
tapasztalnom és csinálnom kell. Ezeket az érzéseket
nem is akartam elzavarni, elfelejteni, nem dugtam homokba a fejem, szépen minden jót kívántunk egymásnak,
és szakítottunk. Szerencsére nem vártuk
meg, hogy a szakítás helyett elválás
legyen a kapcsolatunk felbomlásának a definíciója.
Bár sokan bele esnek a hibába. Nem tudhatjuk
huszonegy-két évesen, hogy mi az élet, nem
tapasztaltunk annyit, hogy kijelenthessük, igen ő az és
vele, amíg világ a világ. Én nem engedném
a harminc év alatti házasságot! Tudom, ezért
megint kapok majd hideget, meleget, és rengeteg ellenpéldát
fogtok majd felhozni : "Én huszonegy éves vagyok,
három éve házas, nagyon boldogok vagyunk, és azok
maradunk is örökre!" Aha. De, ha nem tapasztaltál,
nem ismertél meg rengeteg embert, még te sem vagy
felnőtt, hogy tudnád eldönteni, mi alapján, hogy
igen ő az. Bizony emberismeret is kell a boldog párkapcsolatokhoz.
Ma már senkit nem
köveznek meg azért, ha házasság nélkül
együtt él a párjával. A puding próbája
az evés. Ha az együttélés jól megy,
a saját szabályaitok alapján, akkor gyanús,
hogy a papírok aláírását követően
is jól fog működni. Sajnos egyre több olyan sztorit
hallok, amikor sok éves együttélést
követően, amely tényleg teljes összhangban és
tökéletesen telt, összeházasodtak a felek,
majd alig telt el egy-két év, már a válóperes
ügyvédekkel randiztak a felek. Hogy ezen gyakori
jelenségnek mi lehet az oka, ki tudja? El lehet
filozofálgatni rajta, de konkrétumot csak a válóperes
felek tudnak mondani. Sokan elmondják, akkor romlott
el valami, amikor összeházasodtak, valami óriás
nyomás nehezedett rájuk azáltal, hogy aláírták
a papírokat, hogy szeretik egymást, és úgy
maradnak. Talán a szabadságérzetük veszett
el? Jogos a kérdés, hogy mégis mi a különbség
az együttélés és a házasság
között, és a házasság előtt sokan
gondolhatják azt, hogy semmi, mégis, onnantól
kezdve, hogy néhány tanú, esetleg több száz főnyi
lakodalmas nép előtt megfogadtátok, hogy együtt
tűzön-vízen át - bár eddig is ezt tettétek
- mégis nagyobb lesz a felelőség, legalábbis
érzetre. És mégis, hogy van az, hogy nekem alá
kell írnom egy papírt, hogy végre mindenki
elhiggye, hogy igen is szeretem őt?!
Persze
önállóak vagyunk, talpraesettek, biztonságban
vagyunk saját magunk által, de akármennyire
dívik a szingli életforma, legtöbbünk -
vannak kivételek, persze - fejébe betör egyszer a
férjhez akarok menni érzés. A fészekrakó
ösztönünk és a biológiai óránk
diktálja a tempót, hogy mikor jön el ez az érzés.
Harmincas csajismerőseink közül többen
kétségbeesetten keresik a férjet, és
bizony vannak olyan ügyesek köztük, akik egy-két
hónapon belül csápjaik közé fognak egy férfit, és már gömbölyödik is a
pocakjuk. Kedves férfibarátom, amikor egyik ősszel
összejött egy csajjal, már a második hónapban
ultimátumot kapott: "Vagy összeházasodunk, és
gyereket csinálsz nekem vagy fel is út és le is!
Nem vagyok már tizenhat, hogy járogassunk!" Nos,
férfiemberünk erre elgondolkodott, végül is ő
sem mai kakas már, hát miért ne? Pikk-pakk
házasság, gyerekszülés, izgalmak, jaj de
cuki pici baba... Aztán eltelt másfél-két
év, és a pasi inkább mozog a haverokkal, más
cicák társaságában, mint otthon a hullafáradt feleség és a mindig törődést
igényló gyerek mellett. Embere válogatja? Lehet,
de az elmúlt három évben közel fél
tucat ilyen példasztorit láttam. A gyorsan, a biológiai
óra hangos ketyegése mellett megkötött
házasságok hogyan is ne végződhetnének
rosszul? Egy-két hónap együttlétet
követően, amikor még minden izgalmas, szép, jön
az ultimátum, a kierőszakolt házasság,
családalapítás, persze, hogy a nagy
szenvedélyben hajlamosak néhányan hülyeséget
csinálni, holott lehet nem is illenek össze, de ez csak
akkor derülhetne ki, ha legalább adnának még
egy évet egymásnak. De nem, ilyenkor már
bizalmatlanság és rohanás van. Mert mi van
akkor, ha most elvesztegetnek egy-két évet, és
kiderül, mégsem illenek össze, utána
jöhet megint egy-két év férjkeresés,
és már ki is futottak az időből. Milyen időből? Az
időből, hogy boldogok legyünk?
Én nem akarok minden áron férjhez menni,
nem kell tőlem félni sohasem.
A szívemet, azt ki kell előbb érdemelni,
mert én az igazit keresem.
Én nem akarok minden áron házasságot,
életcélom nem az esküvő.
Én megfigyeltem milyen rosszul járnak mások,
és végül egyedül lesz a nő.
Hamar lakzi hosszú bánat, szerelemből bosszú támad,
s egyre marhat majd a bú.
Alig egy-két hétre mához visszamehetsz a mamához,
nézheted a csillagokat: Jaj de szomorú!
Én nem akarok minden áron férjhez menni,
nem kell tőlem félni sohasem.
A szívemet, azt ki kell előbb érdemelni,
mert én az igazit keresem.