Lélek

Áldatlan állapotban

2363

A napokban a híradóban örömködve adták hírül, hogy hamarosan hatalmas lépést tesz előre a magzati diagnosztika, mivel a Down-kór szűrése ezentúl vérből is lehetségessé válik, így nem lesz szükség a nagy kockázatú magzatvíz mintavételi eljárásra. Ez valóban örvendetes, hisz az amniocentézis valóban vetélési kockázatot hordoz, s pár nappal ezelőtt bizonyára egész más érzésekkel fogadtam volna ezt a hírt, amiben félig-meddig személyesen is érintve vagyok. Nővérem mindkét terhessége során a normálistól eltérő AFP értéket mutatott, s az orvosi rutin szerint ez egyenes utat jelent a magzatvízvizsgálathoz, hogy a Down-kórt biztonsággal ki lehessen szűrni. Láttam, végignéztem a rettegést, mégis mit lépjen, mit válasszon, alávesse-e magát egy olyan beavatkozásnak, amit akármilyen körültekintéssel is próbálnak végezni, mégiscsak összeköttetést teremt a külvilág és a magzat között. És eddig a gondolatkör megállt itt, mint ahogy a híradó is megáll ott, hogy jön az új vizsgálati módszer.

Pedig ez sajnos sokaknak csak a rémálom kezdete, amiből eszmélve nem megkönnyebbüléssel, hanem torokszorító, fájdalmas kérdések sorával kell szembenézniük, ám mindennek embertelenségét, azt a pokoljárást, amin keresztül kell mennie valakinek, ha beteg a gyereke, mélyen eltemeti a társadalom. Sokkoló olvasmányon rágtam át magam az elmúlt napokban, Singer Magdolna - Áldatlan állapotban című könyve (Jaffa Kiadó, 2790.- Ft) engedett szubjektív és objektív bepillantást egy olyan világba, amiről valahogy tényleg senki nem akar tudni, pedig mindenkinek kéne. A könyv nem mást boncolgat, mint annak hazai gyakorlatát, hogy mégis mi történik az után, hogy az orvos közli a rossz hírt, az életre növekedő gyermek márpedig nem egészséges. Az eztán következők felérnek egy erősebb horrorfilm véres és hátborzongató jeleneteivel, pedig a film már korábban elkezdődik, a rossz előjelek sokaságával.

Kezdhetnénk onnan, egy anya mennyire megérzi, ha valami nincs rendben, s milyen kevéssé képes ezt a racionális orvostudomány elfogadni, milyen kevés az olyan szakember, aki egy várandós nőt és annak gyermekét élő, érző, jogokkal bíró lényekként tartana számon egy nehéz helyzetben. De kezdhetnénk kevésbé misztikusan onnan is, mekkora veleszületett empátia kell ahhoz, hogy egy orvos megfelelő formában legyen képes közölni az anyával a körvonalazódó tragédiát, hisz az egyetemi képzése erre nem igazán készíti fel növendékeit. Már maga a körvonalazódó tragédia és annak kommunikációja igen nagy körültekintést igényel, nemhogy az azt követő történések. Nem mindegy, hogy a vészjósló jelek milyen egyértelműek, s nem mindegy, hogy a további vizsgálatokkal, a lehetséges utakkal s a választás jogával milyen mértékben kerül képbe egy személyes tragédiát átélő nő.

Mielőtt elolvastam volna a könyvet, egyrészt elhessegettem magamtól a gondolatot, hogy valaha megtörténhetne velem, hogy születendő gyermekem testi vagy értelmi fogyatékossággal jöjjön a világra vagy foganjon meg, de ha egy-egy pillanatra egy beszélgetés során elképzeltem a helyzetet, a legegyértelműbb válaszom nekem is, s a körülöttem levőknek is az volt, elvetetném. Hát persze. Na ez az, amit már egészen másképp látok, s a gyökeres fordulathoz mindössze 203 oldalra volt szükség. Merthogy elvetetném, de milyen áron! Természetesen nem tudok itt, az íróasztalnál ülve egyértelmű döntést hozni, de tudom, mi az, amit a személyes beszámolók hatására átgondolnék, miket mérlegelnék, tisztában lennék vele mi mivel jár, hogy mihez van jogom, s tudom, erősnek kéne lennem nemcsak azért, hogy szembenézzek a megváltoztathatatlannal, de azért is, hogy képes legyek kiállni azért, ami szükséges ahhoz, hogy egy ilyen tragédiát a lehető legjobban képes legyek feldolgozni.

"Aztán elfolyatták a magzatvizet. Ordítottam: Ne, ne! Nagyon fájt, biztos, mert elájultam, de nem emlékszem a fájdalomra, csak az eszeveszett vágyra, hogy ne bántsák a gyermekemet! Akkor már tudtam, hogy neki vége. Az orvos csak úgy tudta elfolyatni a magzatvizet, hogy egy tűvel felszúrt. Azt hittem, hogy fejbe szúrta a gyereket, és megölte. Folyt a vér, amiről azt képzeltem, hogy a gyerek vére, borzasztó volt, onnantól kezdve az egész egy iszonyat, egy rettenet volt. Sírtam, hogy meghalt, megölték, és akkor egyszercsak megmozdult szegénykém! Azt mondtam, hogy nem, ezt nem teheted meg velem, hogy élsz, én ezt már nem viselem el, ez már sok, ezt nem lehet kibírni!"

Nem hatásvadász elrettentést szolgál a fenti idézet, csak annak illusztrálását, mi az, amit nem mondanak el, mikor a vélt legjobb, mindenki számára legelfogadhatóbb útra terelik az anyákat. Mert miről is van szó? Bizonyos vizsgálatok segítségével megállapítják a terhesség alatt, hogy a születendő gyermek egészséges-e, rendben fejlődik-e avagy nagy valószínűséggel valamilyen betegséggel születik majd, ami az élettel vagy összeegyeztethető vagy nem. Ez utóbbi esetben a nőt a rendszer abba az irányba tereli, hogy a terhességet meg kell szakítani, azaz be kell fejezni. Genetikai rendellenesség esetén ezt a 20-24-ik hétig engedélyezik, de ugye, ha azt vesszük, egy terhesség 40 hétből áll, ez már erőteljesen gömbölyödő pocakot és annál erőteljesebb lelki kötődést jelent a család és a meg nem született gyerek között. A terhesség megszakítása ebben a szakaszban meglehetősen brutálisnak és erőszakosnak tűnik, hosszú napokon keresztül tarthat, ami nem az orvosi módszerek hiányossága miatt alakulhat így, hanem az anyák elképesztő ragaszkodása miatt. Legtöbben meg sem nézik embertelen körülmények között született gyermeküket, s sokszor erre lehetőséget sem kapnak, így a céltalan és hiábavaló, embertpróbáló vajúdás és gyermekük haláltusájának kiszenvedése után egy üres, érthetetlen érzéssel hagyják el a kórházat, amibe nem egy és nem két nő szinte teljesen beleroppan. A gyerek meg kipreparálva metszetekként végzi vagy egy ágytálba csapva tűnik el a süllyesztőben - hisz nem is gyerek volt az, csak egy valami.

És itt érkezem el ahhoz, amit a könyvnek köszönhetően másképp gondolok. Végigolvastam számtalan történetet, mik között volt happy end - downosnak diagnosztizált gyerek egészségesen született, apró beavatkozással a majdnem elvett gyerek egészséges életet él - és volt megrázóan drámai is. Ezek megismerése után nincs nő, nincs ember, aki ne kezdene el moralizálni, hogy vajon van-e joga az orvosoknak, a társadalomnak egy olyan emberi élet kioltását támogatni, ami ha termelői oldalról nem is teljes értékű, de környezetének a nehézségek mellett öröm- és szereteforrás is lehet. Van-e az államnak joga attól függővé tenni a GYED utalását, hogy elmegyek a szűrővizsgálatokra vagy nem? Közvetve ezáltal van-e joga az államnak arra buzdítani engem, hogy beteg gyermekemet ne válasszam, hanem törekedjek az egészséges utódok felnevelésére? Miért nem jár egy olyan anyának a támogatás, aki úgy dönt, nem érdeklik az eredmények, mert ő mindenképp vállalja a gyermeket?

A történeteket olvasva számomra erőteljesen úgy tűnik, azok a családok, akik megszülték beteg gyermeküket, könnyebben dolgozták fel a tragédiát, még akkor is, ha napok, hónapok vagy évek múlva meg kellett válniuk gyermeküktől, mint azok, akik aláírták, s testükön belül élték át annak elveszítését. Nem tudom figyelmen kívül hagyni továbbá azt sem, amit anyám mondott a nővéremnek. "Sajnálom - mondta -, hogy ilyen stresszt kell átélned ezzel a sok vizsgálattal. Annak idején, mikor titeket vártalak, kétszer belémnyúltak, aztán jónapot, nem volt idegesség, nem volt páni félelem egy-egy eltérő milliméter miatt."

Nem vagyok orvos, s nem vagyok tapasztalt sem ezen a téren szerencsére, s tudom, alapvetően jó, hogy megbizonyosodhatunk arról, minden rendben van-e. De a vizsgálatok mögött ott húzódik a mögöttes ok, hogy az orvostársadalom feddhetetlen és perelhetetlen legyen, hisz ők előre szóltak, begépeltek, kinyomtattak, aláírattak. Csak éppen a választási lehetőséget nemigen adják meg, az emberi tényezőt hagyják ki, a lélek drámáját és azt, hogy ebben a helyzetben nem utasítani, hanem támogatni, segíteni kell. Bármit is döntsünk. És erről beszélnünk kéne.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások