Lélek

Női História-X

2243

A nő, aki feláldozza az életét a gyerekei, és a férje boldogságáért, és ezért pont nem kap semmit, mert ő az, akinek a véleménye a legkevésbé számít.

Nem tudunk elismert, szótlanul félt nőkről, nagy erejű, háttérből, láthatatlanul, de a család számára evidens pozícióban irányító asszonyokról. Vagy ha mégis, számuk elenyésző azokhoz a nőkhöz képest, akik áldozataikért, erejükért cserébe másod-, harmad-, ötöd-, huszadrendű szerepet élnek. Már nem léteznek azok a kötelékek, amelyek a nőket a számukra férfiak által kijelölt, alárendelt viszonyban tartanák. Valaha ezt a köteléket a férfi kizárólagos családfenntartó tevékenysége jelentette, már ami az anyagiakat illeti, mert ugye nem kevésbé fontos az, ami a nő családfenntartó tevékenysége, például az, hogy szül és neveli az utódot, vagy étellel, meleg otthonnal, ruhával látja el férjét és gyerekeiket. Tehát a nő, képtelen lévén a „kinti világra” -az otthonon, női klasszikus szerepeken túlmutató lét tevékenységeit értem ez alatt -, erős ráutaltságban élt a férfi mellett, aki ezért irányította, döntéseivel igazgatta a család életét. Ez rendjén is volt talán, ha nem vesszük figyelembe a fent felsorolt, szintén családfenntartó tevékenységek egyenértékűségét száz, százötven évvel ezelőtt. 

A mai nő dolgozik a kinti világban, helytáll, családfenntartóvá lépett elő a férfi mellé, kevésbé kiterjedt módon ugyan a korábbihoz képest, de ellátja családját és a háztartását. Tehát a szerep már kétarcú, ugyanannyi emberre, időre, energiára kétszer annyi feladat jut, ennek fele olyasmi, ami a nő számára újszerű, korábban sosem látott. Azt azonban nem állíthatom, hogy ezzel egyidejűleg az alárendelt, kényszerből vállalt szerep megváltozott vagy csökkent volna, és ezt most kizárólag a családon belül képviselt státuszokra értem. A nő továbbra sem a tisztelet elsőrendű tárgya, nem szól bele számottevően a család életének alakításába, valamint folyamatosan ki van téve a világban kifáradt, frusztrált férfi zsarnokoskodásának, aki már képtelen a hatalmát kiélni a megváltozott viszonyok miatt a munkahelyén, általános napi tevékenységeiben. Így tehát egy kissé megemelt szintű irányítási kedvvel felszerelt férfi tér haza, plusz megoldandó, hárítandó feladatokat róva ezzel a nőre, aki viszont szintén helytállt aznap a világban, ő sem a család és a fészek egyengetésére szánta aznapi energiáit, hanem fárasztó, nem kevésbé leterhelő munkára.

Az alászocializált női modell alapján ezt a nők nagy része eltűri, mert sosem látott olyan mintát, amely szerint ő is kikérhetné magának, hogy fáradt, vagy átsrófolhatná otthoni teendői egy részét a hazatérő férfira, tehát amelyben egyenrangú. A nő energiája, tűrőképessége azonban ugyanúgy véges, tehát minden plusz teher a magára, életére fordítandó befektetést nyirbálja, lassan-lassan elfelejt élni, elhasználódik, kimerül. Nem mosolyog már annyit, mint korábban, elveszíti szexuális vonzerejét, egyéni céljai és sikerei nincsenek, és úgy érzi, elrontotta az életét, mert nem érti, mi történik vele.

Ami korábban érték volt, mára már semmit sem ér, ő viszont csak azt tanulta, és a legtöbb esetben még ma is ennek követését várják el tőle. Ő mégis boldogtalan, vagy bevallottan, vagy beletörődve a helyzetbe, amit korábban olyan nagyfokú egyszerűséggel fogalmazott meg egy idősebb hölgyrokonom, miszerint „asszony sorsa a tűrés”. A nők töredéke valósítja csak meg, hogy férjével vagy akár a nélkül tiszta lappal, új szabályokkal új életet kezd, amennyiben a felismerés megtörtént. Ennek oka a nevelés, amelyben részesült, a kishitűség, az önbizalomhiány a férfiakkal szemben, a motiválatlanság az egyéni sikerekre- a még mai napig élő konvenciók társadalmi, környezeti presszúrája és a félelem a változásoktól.

A változás viszont elindult, a folyamat csaknem visszafordíthatatlan. Lehetőség sincs rá, és azt gondolom szándék sem, legalábbis a nők részéről. Mivel általánosságban beszélünk, eltekintve a szélsőséges vagy kirívó esetektől, kimondható, hogy a dolgozó nő - főként a fiatalabb korosztály - nem képes, és nem is szeretne kizárólagosan visszatérni az otthoni szerepkörbe. Nem képes, mert el kell tartania a családját, és nem szeretne, mert élvezi, hogy részt vehet a kinti világban, és fontosak neki egyéni sikerei. A nőknek is szükségük van a világra, és a világnak is a nőkre. A férfiak alkotta és irányította rendszerek, amelyekben élünk, racionálisak, tárgyilagosak, agresszívak, és kizárják a kézzel nem fogható tényezők jelentőségét. Minden üzleti, és erőviszonyok alapján működik, egyetlen mértékadó a pénzen kívül a tudomány és a technika - mindezek összessége vezetett ahhoz, amiben ma élünk, amilyen ma a világ.

Egyszerűen hiányzik az életből, a civilizációból a lágyság, a finomság, az érzelmek, a kézzel nem fogható dolgok értéke. Nincs jelen a női belátás, a kompromisszumképesség, az áldozathozatal, az elfogadás képessége. Minden durva és anyagias. Ezekre a tulajdonságokra azonban szükség van ahhoz, hogy kissé élhetőbbé, emberibbé és szebbé válhasson az a rendszer, amely meghatározza életünk alapvető alakulását, és kissé visszaálljon az egyensúly, mely jelenleg a materiális oldal javára billen, majdhogynem teljesen. Valószínűnek tartom, hogy az életre jellemző hullámzó dinamika az, amely életre hívta a női egyenjogúságára való törekvéseket, elképzelhető, hogy a természet ily módon próbál újra visszaállítani valamit az életszeretet és tisztelet ázsiójából.

Nem hihetjük, hogy egy nő, akinek minden értelemben példás élete van, beteljesíti küldetését, és látszólag kiegyensúlyozott, nyugodt életet él egy olyan életben, ahol a férfi az abszolút vezető,- ebben a felállásban megfogalmazza azt, hogy ő boldogtalan és elnyomott, hacsak nem valamiféle valódi belső késztetést nem érez erre. Kétlem, hogy röpke eszmefuttatásai közepette unalmában találta volna ki ezt, és, még ha így volna, akkor sem gondolnám, hogy előállt volna férjurának nagyszabású önmegvalósítási terveivel, hacsak valamiképpen nem érezte ezt kikerülhetetlennek. Hisz tudjuk, a nők annyi mindent kibírnak, miért nem tudták éppen ezt a gondolatot lenyelni, elfojtani magukban? Erre tudományos bizonyítékok, és egyéb érvek hiányában csak magamból kiindulva tudok válaszolni, mégpedig azt, hogy a nő sokkal inkább ösztönszerűen cselekvő, önmagát a természettel azonosító lény, élettisztelete, annak megóvása és a felsőbbrendű (nem anyagi jellegű) hatalmakkal szembeni alázatra való képessége jóval magasabb a férfiénál, így tehát általában azon törekvései mellett áll ki, illetve azon szabályokat követi elsősorban, melyek ebbe a tárgykörbe tartoznak. Ebből fakadóan sajátos véleményem az, hogy az emancipáció megjelenése nem egy érthetetlen, megmagyarázhatatlan, a természet ellen való női komiszság, hanem éppen hogy annak a naturális folyamatnak a része, amit evolúciónak, fejlődésnek nevezünk. Hosszútávon a nők kinti világban való megjelenése javulást hoz, egyébként sincs már sok választásunk egy olyan életközösségben, ahol pénzt veszünk pénzért, szinte kiált a helyzet a nem anyagi dolgok ázsiójának visszaállításáért.

Legyünk őszinték, azokban az időkben, amikor ezek a szerveződések elkezdődtek, megtett volna nő ilyen lépéseket puszta passzióból? Meg merte volna tenni, hogy lázad férfi, család, társadalom és Isten ellen, ha nem természetéből fakad? Nem hinném, de lehet. Mivel a nőjogi mozgalmak megjelenése és az ezzel közösséget vállaló nők első reakciói korábbra tehetők, mint a nők gyakorlati kényszere az egyenjogúvá válásra, ezért ezt említettem előbb, de sajnos nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy többek közt az első és második világháború körülményei szintén elősegítették a nők férfitevékenységekben való megmérettetését. Ez volt a gyakorlati kényszer, minek során a nő a háborúzó férfi helyett dolgozott, tartotta el a családját, és arra kényszerült, hogy önálló döntéseket hozzon, ne pedig kövessen valakit. Ezalatt felismerte, hogy mindenre képes, amire a társa, gyakorlatilag bármilyen feladatot el tud látni az otthonon kívül esőek közül is, épp ezért nem tudta tovább elfogadni az alsóbbrendű szerepet. A hazatérő férfiak természetesen nem tudtak mit kezdeni a jelenséggel, így a nő vagy visszakényszerítette magát korábbi pozíciójába saját, esetleg férfiúi nyomásra, vagy pedig szétváltak útjaik.

Nyilván létezett olyan család is, ahol a férfi el tudta fogadni a megváltozott helyzetet – talán épp a háború borzalmainak hatására -, ahol ő és a társa egyenrangúakká váltak, de azt gondolom ez ritkaságszámba mehetett akkoriban. Azóta pedig a beállt gazdasági változásoknak köszönhetően – ami szintén kizárólag férfiak uralta terület volt egészen egy-két évtizeddel ezelőttig – gyakorlatilag minden nőnek el kell mennie dolgozni ahhoz, hogy ha máshoz nem, a családfenntartáshoz, gyerekneveléshez szükségek anyagi javakat, vagy azok egy részét előteremtse. Ez a változás folyamata. Benne vagyunk egy hatalmas váltásban, átrendeződésben, mely talán az egyensúlyt, és a téboly megszűnését hozza majd. Mi, mai nők nem választottuk azt a lehetőséget, hogy dolgozzunk, számunkra ez már természetes. Így nőttünk föl, hogy ezt láttuk, erre neveltek minket a szüleink. Ami számukra még változás volt az ő szüleik életéhez képest, számunkra alapvető minta. Így tehát senki nem kérhet egy nőt arra, hogy megsokszorozódott teendői és felismert, kihasznált képességei ellenére alávesse magát egy másik ember akaratának, hacsak nem gyermekéről van szó, amiről tudjuk, hogy sokkal magasabb rendű elhivatottság, mint a férjhez menés. Nem kérhető egy nő ezek tudatában arra, hogy ne irányítsa életét, mondjon le egyéni sikereiről, és váljon férje alattvalójává abban a pillanatban, mikor belép az otthona ajtaján munka után.

Léteznek megoldáskeresések, próbálkozások arra, hogy hogyan lehet mindezeket összeegyeztetni egészséges módon. Véleményem szerint kizárólag az lehet a megoldás, ha a férfi minimális mértékben lemond egyéni életéről a nő javára. A nő hadd dolgozzon részmunkaidőben, ezért cserébe lépést tud tartani férjével, aki viszont segít neki az otthoni feladatok ellátásában. Valamint szükség van a családi produktumok átértékelésére, vagyis négy óra házimunka – ami gyakran nehéz fizikai - legyen éppoly értékes, mint négy óra egyéb munkahelyi munka, hisz ez is nélkülözhetetlen. Legalábbis annak élvezői szemében váljon értékessé, egyenértékűvé. Általában fogalma sincs a házimunka mibenlétéről azoknak, akik szerint az nem munka, ráadásul eléggé korlátoltnak is mondhatók, hisz a megítélés alapja az, hogy ezért nem fizetnek, és nem nehéz. Nos, nehéz, olykor pokolian nehéz, másrészt ezért a fizetséget a nő a családjától kap - jó esetben -, elismerést, megbecsülést, tiszteletet, illetve a férfi, a gyermek belátják nőtől való függésüket. Segítségről beszélünk, nem felmentésről, csak némi változtatást alkalmazunk a régi szerkezetben, az újra működés reményében.

Mint minden nagy volumenű változásnak, ennek is vannak oldalhajtásai, rossz irányú lépései, hisz manapság is láthatjuk a karrierista nők, vagy a magát pénzért áruló nők hatalmas tömegeit, mi több, sikereiket is. Azonban ezek a sikerek még mindig a materialista felfogás eredményei, illetve ezen életutak megítélése szintén. Hisz egy karrierista nő érdeme mi? Az értéke, hogy mennyit ér a munkája, hogy mennyit keres. Egy szépségideál, egy szexuálisan nagyon-nagyon felszabadult nő érdeme mi? Hogy mennyit ér a teste egy újságnak, egy férfinak, önmagának. Ezek bizony nem az egyenjogúság, és az egyensúly előjelei, hanem pontosan az anyagi alapú életszemlélet délibábjai. Sosem élhet igazán nőként az, akinek sikerei anyagiakban mérhetők, ráadásul olyan ez, mintha az emancipáció folyamata önmaga ellen fordult volna, oly módon, hogy a szabadság álarcába bújva csap be minket az anyagi világ.

Vagyis a nők nagy hányada még maga sem képes felismerni szabadságának valódi mibenlétét. Mindezek a folyamatok, illetve tények a múltból megkérdőjelezhetetlenné teszik az emancipáció létjogosultságát, melyben az antibébitabletta nem teremtői minőségben vett részt, hanem csak forradalmasította a jelenség egyik alkotórészét, a női szexualitást. A természet minden módon utat tör ahhoz, hogy régi rendjét, de legalábbis a világ némi egyensúlyát visszaállítsa, illetve a világ egy önalkotó folyamat része, amiben van gyakorlati és spirituális lehetőség is a változás kieszközölésére. Gyakorlati lehetőség és esemény lehet a fent említett háború családokra, munkavállalásra ható következménye, spirituális pedig a nőjogi mozgalmak, haladó szellemű nők ébredésének racionálisan megmagyarázhatatlan pillanata.

A változás elkerülhetetlen, véleményem szerint a helyzet elfogadása, valamint evidenciaként való kezelése a legnagyobb feladat a férfi számára,- erre is láthatunk már ritka példát. Mi nők azzal tehetünk a legtöbbet, ha nem hazudunk magunknak, nem dőlünk be talmi szabadságot ígérő utaknak, és az egyensúlyra törekszünk, munka és család, pénz és érzelmek, nő és férfi között egyaránt. Mit gondoltok, mi szolgálhat építő jelleggel férfi és nő kapcsolatában az egyensúly visszaállítása érdekében? Mit tehetünk mi nők, és mit tehetnek a férfiak a kapcsolatainkat illetően, ha figyelembe vesszük megváltozott, és – úgy tűnik - visszafordíthatatlan folyamatokat?


Az olvasói cikkek tartalmának valódiságáért a cotcot.hu szerkesztősége nem vállal felelősséget. Ezen szolgáltatásunkat olvasóink saját felelősségükre vehetik igénybe.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások