Lélek

Szülőnek lenni sem tejfel

2246

Olvasom a cikket a zaklatásról, aztán a cikket követő hozzászólásokat, és száguldoznak bennem a gondolatok. Nemcsak a szorosan vett témáról, hanem a témának a családba illeszkedéséről. Nekem két, ma már felnőtt lányom van, és nincs két éve, hogy megtudtam, hogy az egyiket tízenévesen megerőszakolták. Nem tőle tudtam meg akkor sem, hanem ex-barátjától. Összeomlottam, és nem csupán a szörnyű hír rázott meg, hanem az is, hogy nekem nem mondta el sem akkor, sem azóta. Szeretek magamnak azzal hízelegni, hogy jó anya voltam, vagyok, nem merev, nem hideg-korlátozó, hanem meleg-korlátozó, megértő, empatikus, kedves, baráti, aggódó, de nem túlaggódó. Cserébe bizalmat reméltem a lányaimtól és őszinteséget. Mellbe vágott, hogy ezt nem osztotta meg velem sem akkor, sem ma. Miért nem? Mert az ember óhatatlanul rosszul reagál néha. Mert előfordult, hogy ha baleset érte őket, mondjuk felületességből, meggondolatlanságból, ügyetlenségből, szelességből, leszúrtam őket, hogy miért voltak ilyen hebrencsek. Mellette persze megtettem, amit lehetett, segítettem, gondoskodtam, de a megjegyzés tüske maradt bennük. Amikor ivarérett, magas IQ-s gyermekem szénné égette-forrázta magát, mert lefeszegetett egy kuktafedelet a nyomás alatt levő fazékról, nehéz lett volna megállni a megjegyzést: "hogy tehettél ilyet, hiszen tudod, hogy" stb. Nem is álltam meg. Így aztán, ha 14 éves lányom nem akarta azt hallgatni, hogy miért szállt be vajon egy aluljáróban zenélő mexikói ürge kocsijába, aminek a megerőszakolás lett a vége, egyet tehetett, nem mondta el.

És itt kezdődik a morfondírozás: hogyan is kell jó szülőnek lenni. Ez a világ legnehezebb foglalkozása. Nem tanítják iskolában, de naponta vizsgázunk belőle halálunkig. A tudnivalókat vagy úgy szedjük össze szüleinktől, hogy megpróbáljuk követni őket, vagy úgy, hogy megesküszünk, mindennek a fordítottját tesszük majd. Nekem szerencsém volt, csodálatosan neveltek, anyám a legliberálisabb, legszelídebb, legbölcsebb, leglágyabb nő volt, akit ismertem, végtelenül puhán korlátozó. Tőle volt mit ellesnem. Sosem lettem olyan csodás asszony, mint ő, de a minta előttem volt. És mégis: amikor 8 évesen a parkban először találkoztam a fa mögül előugró, farkát rázó pasival, amikor az újságot az öle elől leengedve mutogatta magát a másik egy padon, nem mondtam el otthon. Zavarban voltam, ám máig őrzöm az élményt - üzenem e helyről is annak, aki szerint a nők túlreagálják a dolgokat. Aztán amikor a délutáni tanításból hazaérve (akkor még egy hétig délelőtt, másik héten délután jártunk suliba) az udvarban lakó fiú rendszeresen a lépcsőházban várt, a nadrágját lehúzta, nekem meg a szoknyám alá nyúlkált, vagy utánam jött a fáskamrába, hetekig tartó félelem után végül mégis szóltam a nagyanyámnak, aki akkor gondomat viselte éppen. Kérdés, hol szakad el a gyerek tűrőképességének gátja, hol győzi le szemérmességét a félelem. Kérdés az is, mennyiben múlik ez rajta, mennyiben a szülőn. Kérdés, mit lehet tenni, hogy bízzon bennünk a gyerekünk. 

Kérdés, mit engedhetünk, mit nem, mennyire korlátozzunk. Nem hálás szerep szülőnek lenni. Nagyon sok tilalomfát kell leverni, számos korlátot állítani, ha azt akarjuk, gyerekünk megtanulja a határokat, az osztozkodást, az önzetlenséget, a társadalmi, etikai, morális szabályokat, hogy olyan ember legyen, akire végül büszkék lehetünk. Ezért gyakran kell népszerűtlen döntéseket hoznunk. Nem mondhatom például, hogy lányaim kedvence voltam, amikor nem engedtem őket Sógunt nézni, sőt, egyáltalán semmilyen felnőtt filmet, és este 8 után semmilyen tv-műsort, miközben az osztályaikban mindenki nézte, és erről beszélt. Akkor kirekesztettnek érezték magukat. Ma igazat adnak nekem. A kettő közt 20 év telt el, ennyit kell csak kivárni... Lehet, hogy olyan perspektíva ez, amit nem sokan vállalnak, hanem elmennek a könnyebb ellenállás felé, állítom, hogy ők járnak rosszabbul, illetve a gyerekeik.

Aztán jönnek a nehezebb kérdések: gimi, bulik, cigizés, kimaradás. Mennyit engedjünk? Én sokat engedtem. Nem szekíroztam őket (túl sokat), amikor hajmeresztően ízléstelen göncökben jártak, földig érő, kinyúlt pólóban, combtőig érő miniben (bár az utcát felseprő, sleppként maguk után húzott nadrágszárakat illettem néhány becsmérlő szóval, a mindenből kilógó, kilátszó melltartókat pedig kerekperec megtiltottam), és csak akkor prédikáltam petefészekgyulladásról, amikor télvíz idején mellük alatt végződő, és köldökük alatt kezdődő cuccokban jártak. Ám kategorikusan tiltottam az ovis korban való körömfestést, játékos rúzsozást és később bármiféle durva sminket, hajfestést a középiskolában, és minden agressziót és tiszteletlenséget egymással vagy másokkal.

Viszont mehettek buliba, nem túrtam ki a táskájukat, nem olvastam el a naplójukat, nem forgattam ki a zsebüket. Ha részegen telehányták a fürdőszobát, ágyba dugtam őket és felmostam. Kicsi korban ugyanis megszabtam a megfelelő korlátokat, később erre építve engedtem őket. Emlékeztem, hogy én is buliztam, és néha én is hánytam. A cigi nem ízlett, abbahagytam, a berúgástól olyan rosszul lettem, hogy azóta sem ittam egy korty konyakot sem. Gondoltam, ez náluk is beválik majd. Ha viszont nem engedek semmit, hazudni fognak és becsapni, mert akkor is elmennek. Tizenévesen az ember juszt is megy, mert mennie kell, mint a vadnak éjszaka vadászni. Ma mondja egyik lányom, maga is anya már, hogy utólag mennyire becsül, amiért elengedtem akkor őket. Nem lehetett könnyű, mondja. Nem volt. És egyetlen döntés sem az. Onnan, hogy köztünk aludjon-e a csecsemő vagy saját ágyában, odáig, hogy szívhat-e füves cigit, elvetesse-e nem akart magzatát, engedjük-e számunkra visszataszító pasival, csajjal járni, lehet-e kozmetikus ahelyett, hogy atomtudós lenne, minden döntés nehéz, és legalább a fele népszerűtlen.

Hogy mindebbe mennyire szólunk bele, vagy ha nem szólunk bele, mennyire vágunk jó vagy rossz képet hozzá, ugyanúgy saját belső mércénk kérdése, mint minden döntés az életben. De ezt a mércét valahogy fel kell építeni, és ez a szülők dolga. Ez a felelősségük. Bevallom, ma túl sok lazaságot látok a világban, a fiatalokéban is. Ilyenkor úgy érzem, nem volt elég erős az otthoni mérce, nem voltak elég határozottak a határok. Az utcán tomboló, tanárt verő, osztálytársat ölő, nőknek beszóló, sírokat gyalázó, köztéri szobrokat lefestő, zebrán gázoló, 200-zal a városban száguldó, buszon bliccelő, terhes nőt nem hellyel kínáló fiatal mögött egészen biztosan keresni kell a szülő felelősségét. De hogy miként lehet igazán jól és hatékonyan, a tömegpszichózisnak, a társak nyomásának ellenállni tudó, karakán, szilárd erkölcsű gyermeket nevelni, az bizony olyan kérdés, amivel naponta küzdök, mióta anya vagyok.

De volt egy másik nagy dilemmám is: mennyire élhetem tovább a saját életemet, és mennyire kell megszűnnöm önállóan létezni, és átvedleni magát megszüntető anyának. Illetve nem is volt dilemma: éltem tovább a magam érzelmi életét, lettem szerelmes, számoltam fel házasságomat az apjukkal, hoztam a nyakukba egy remek, de nem könnyű természetű pótapát, három mostohatestvért, aztán egy újabb válást, egy reménytelen szerelmet, és az ezzel járó kínlódást, rosszkedvet, bőgést. És mindezzel vittem a modellt eléjük: ha elmúlik a szerelem válunk, rángatjuk a gyereket, új családokat teremtünk, sírunk, ha nem szeretnek viszont. Szabad-e mindezt eléjük tálalni? Én úgy véltem, szabad, hiszen ilyen az élet, ők is így fognak élni. És mindez még mindig jobb, mint egy ellaposodott házasság, egymást ölő szülők vagy egy kiégett, sivár érzelmi életet élő, megkeseredett, kiürült, mindenről lemondó mama. Magabiztos voltam. Ám gyerekeim hol hisztisek, hol depressziósak voltak, hogy felnőttként aztán tanácstalanul álljanak: merre lépjek, kivel éljek, melyik utat járjam, melyik kapcsolat felé induljak: a langymeleg, nyugodt vagy az izzó, labilis felé? Maradjak benne vagy lépjek tovább? Meg is fogalmazta egyikük az ő, ezzel kapcsolatos dilemmáját: Maradjak egyedül, mint anyám, vagy éljek egy egyéniségemet felmorzsoló partner mellett szürke, unalmas házasságban, mint apám? Azaz nemcsak abban áll a felelősségünk, hogy mit mondunk a szájunkkal, hanem leginkább abban, hogyan élünk mi magunk. Hiába papolunk a rasszizmus ellen, ha aztán nyakunkban gyermekünkkel gyalázunk másokat az utcán. És hiába okítjuk a jó modort, ha a volán mellől mögöttünk kuporgó csemeténk füle hallatára káromkodva küldjük el anyjukba a többieket.

De hogyan is éljünk akkor attól kezdve, hogy anyákká, apákká lettünk? Mennyire korlátozzuk magunkat éppen ezzel a lépésünkkel? És mennyire határozzuk meg egy következő generáció útválasztását saját jó-rossz mintánkkal az ő útkereszteződéseiknél? És kell-e erre is gondolnunk, amikor a saját választóútjainknál állunk? Dönthetünk-e a magunk kedvére vagy mindig csak rájuk kell gondolnunk? És mikor teszünk jobbat, ha megalkuvó-beletörődőre neveljük őket, vagy ha lázadó-útkeresőre? És főként: mikor lesznek boldogabbak? És végül is mennyire múlik rajtunk a boldogságuk?

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások