Lélek

Büntess még!

2222

Mindegyikünk számára felrémlik olykor a western filmekből ismert jelenet, melyben a főhős kirúgja a helyi kricsmi ajtaját, majd kihívja a gonosztevőt, ki megölte egy szerettét, és most bosszút akar állni amolyan férfias módon. Mélyen egymás szemébe néznek - többször is -, gyűlölettel telik a levegő, a zene egyre feszültebb, a hegedűk cincognak, aztán eldurran a fegyver. A bosszú mindig sikerül, szemet szemért, fogat fogért. De vajon mi vezérel minket, mikor átkot szórunk egymásra, mikor azt kívánjuk, az élet verje le mindezt ellenségünkön, s mikor mi magunk bosszuljuk meg azt, amit ellenünk tettek?

Manapság nehéz elválasztani a bosszút és a haragot, hiszen míg a western hősei lassú folyamaton keresztül jutottak el a bosszúig, ma már hirtelen reagálunk, sokkal gyorsabban történnek a dolgok, mint egykor. Nem lassú történések azok, amik felforralják a vérünket, hanem gyors, impulzív löketek, amikre hirtelen reagálunk. Az egyéni és társadalmi agresszió vagy harag is egyaránt szülhet bosszút, a menete ugyanaz mindkettőnek. A mechanizmus egyszerű, utálunk egy autóst, mert a bringautat járhatatlanné tette, később elkezdjük utálni az összes autóst, majd ez konstans megmarad, és tovább utáljuk az autóval közlekedőket. Ugyanez társadalmilag is tökéletesen működik. Ha megnézzük az amerikai 9/11 esetet, akkor az egyénre kiható, amúgy társadalomban fakadó agresszió is bosszút válthat ki. Ma már szinte nincs olyan amerikai, aki ne akarna tudat alatt bosszút állni egy arabnak kinéző emberen a történtek miatt, s bár sokszor ez "csak" annyiban nyilvánul meg, hogy gyakrabban és hosszabban vizsgálják a papírjait, azért tudjuk, vannak erősebb példái is mindennek.

A bosszú édes?

A bosszú valójában örömöt szerez, tudjuk jól: legszebb öröm a káröröm. Sokszor nem feltétlenül mi állunk bosszút, inkább csak kárörvendünk, ha az élet hasonlót dob a minket megsebzettnek, mint amit ő okozott nekünk. Ezek az életünk minden kis részletére kitérnek, gondoljunk csak arra, hogyha valaki a helyünkre parkol vagy keresztben áll a bicikliúton, simán végighúznánk kulccsal az autóját. Ha pedig valaki belénk taposott, s mi szó nélkül hagytuk, netán tehetetlenek voltunk, belül mosolygunk, ha látjuk, hogy legalább egy kicsit visszakapja, ha nem is közvetlenül tőlünk. A megtorlást igazságérzetünk és haragunk követeli, mely szinte öntudatlanul fakad fel, és ha nem vigyázunk, a rabjává válunk. Mégis meg kell állapítanunk, hogy a bosszú érzése ösztönös. 

A jog büntetéssel fenyeget, ősidőktől fogva arra neveltek bennünket, hogy a rossz bűnhődik, a jó elnyeri jutalmát, a bűn pedig nem marad revans nélkül. Közben a vallások hiába mondják ennek ellenkezőjét, dobjunk vissza kenyérrel ugye, de zsigerből nem ez jön sajnos. Gondoljunk csak Ludas Matyi és Döbrögi esetére, amit ha épp ésszel felfogunk, és a mai magyar valóságba helyezünk, Matyit már kinyírták volna a Mercisek. Az efféle igazságtétel mögött nehéz felismerni a bosszú érzését, hiszen abban a pillanatban érzéseink azt diktálják, igazságot kell tennünk, bármi is lesz. Ha valaki hozzánk közel állót megbántottak, legszívesebben beletaposnánk a bántó szájába, még ha épp ésszel tudjuk, mindez nem a mi ügyünk. A megítélés ilyenkor nem tiszta, hiszen érzelmeink, pontosabban a haragunk diktál, s korántsem biztos, hogy olyan utakra visz, ami számunkra járható.

Kutatások szerint vannak olyan helyzetek, ahol a bosszú és a harag kiadása valóban segíthet, és ez nem más, mint azon nők esete, akiket gyermekkorukban szexuálisan zaklattak és bántalmaztak. Szakértők szerint nekik valóban ki kell adniuk a bennük lévő fájdalmat, haragot, gyűlöletet, és ekkor van esélyük rá, hogy visszatérjen önbecsülésük és lelki egészségük, a bosszú megélése kimutathatóan csökkenti a poszt traumatikus stresszt. A kísérletben részt vevők közül azok, akik el akarták simítani a zaklatásból fakadó ellenségeskedést, sokkal több konfliktusba keveredtek, neurotikussá váltak, és megromlott a viszonyuk még az anyjukkal is. Ez az egyetlen olyan bosszúállási példa, ami valóban jótékonyan hathat a mentális egészségre.

Érzelem és értelem viszonya

Érzelmeinket uraló szenvedélyeink sok esetben diktálhatnak, de bármit is cselekszünk - hacsak nem vétünk az alkotmányos jog ellen - jól tesszük, ha  megéljük, hiszen az elfojtásból fakadó problémák akár testi egészségünket is veszélyeztethetik. Senki nem kéri, hogy érzelmek nélkül éljünk, a hogyan kérdése a nem mindegy. Egyes helyzetekben képtelenek vagyunk ésszel dönteni, miközben a felnőtt életünkben csak azt tanuljuk, hogyan döntsük okosan, racionálisan. Talán azért megy ez olykor nehezen, mert gyerekként azt tanuljuk, ha beszorul a könyökünk a székbe, akkor a széket kell megverni, mert ő a hibás a fájdalomért. Ez a mechanizmus egyértelműen nem működik harmincévesen, ám az odáig vezető út, a megannyi érzelmi tapasztalás sokszor mégis ezt az egyszerű esetet választja megoldásnak. Ha nem uraljuk érzelmeinket, és nem látjuk be, hogy mi is hibáztunk, könnyen elveszíthetjük józan ítélőképességünket, sőt, talán soha nem is alakul ki bennünk az a képesség, hogy gyomorgörcsök és féktelen indulatok nélkül éljünk.

Ebből nem az a tanulság, hogy érzelmek nélkül kell élni, hanem az, hogy ha azt érezzük, a harag elönti a fejünket, jobb, ha belegondolunk, talán van ésszerűbb megoldás is a bosszúnál. Gyakran az élet maga állítja fel a bosszúhoz elegendő helyzetet, anélkül, hogy tudatában lennénk ennek. (Tekinthetjük elégtételnek egykori szerelmünk szenvedését, amit akkor érez, mikor látja új boldogságunkat, amit mással élünk meg. Lehet, hogy a szakítás után bosszúért kiáltottunk, de az élet bizonyította, elég néha csak hagyni, mindenki teljesítse be a saját karmáját.) A céltudatosság segíthet az érzelmi kavalkádban olyan esetekben, amikben nem tudunk értelmi alapon dönteni, mert az érzelem diktálja a választást, ez próbálja meg a tehetetlen helyzetből kirángatni az egyént. Sokszor azonban az érzelmek segíthetnek a helyes viselkedésben, pótolhatják az ésszerűséget, de gátolhatnak is, ha sok a rossz érzés, ami irányít. Ezért is kell megbeszélnünk valakivel mindazt, amin átmegyünk.

Férfi vagy női dolog?

Ha a filmekre és az irodalomra gondolok, akkor azt látom, a bosszú csakis férfi ügy lehet, hiszen ők küzdenek meg szerelmük vagy családtagjuk gyilkosaival. A militarista, kőkemény férfivilágban mégsem fér meg az érzelem, a harag, a sírás, a düh, a gyengeség mind női tulajdonságok, pedig ezeket nemtől függetlenül mindenki érzi. A gyenge nőt a szív uralja, talán ezért is van az, hogy a mai napig a vezető pozíciókban még mindig kevés a nő, pedig sokszor a nők keményebbek mint a pasik, és hamarabb túllesznek a tehetetlen dühükön, mert tudják, mi a valódi céljuk. Ha megnézünk egy hétköznapi esetet, például egy gyerekes családot, ahol apa félrelépett, s ez kiderült, akkor anya lesz az, aki apróságokkal próbál meg bosszút állni, majd hagyja az egészet, hiszen a család mint közösség jóval fontosabb, mint az alkalmi szex. Ha ez fordítva történne meg, akkor a nő csak egy kurva lenne, nem pedig az illető gyerekének az anyja, tehát a pasik hamarabb felrúgják sértettségük miatt mindazt, ami összeköti őket. Ritka, aki nem.

Átkok

Öntudatlanul is sokszor átkokat mondunk magunkban másokra, akár csak arra, aki a pénztárnál várakozva okoz sok bosszút, vagy arra, aki a buszon bénázik és a intim szféránkba mászik, vagy épp egy bosszantó tanárunk a tárgya gondolati síkon az indulatunknak. Valószínűleg kamaszkorunkban nem kevésszer kívántunk a szüleinknek rosszakat, ez is bizonyíték arra, hogy a bosszúvágy átjárja az öntudatlan, érzelmi alapon működő elmét. Sokszor hagyja el a szánkat: ez mind a te hibád! Ekkor még nem tudjuk, de már az agyunkban ez a harag valójában bosszúért kiált.

Népszerű válasz a sértésre és sértettségre a bosszú, sajnos kulturálisan. Ezért nem tehető senki felelőssé, a társadalmi agresszió valójában egyénre irányuló, csöndes önszabotázst takar, hiszen mi magunkat csináljuk ki a bosszúállással. Saját magunk hangulatát apránként zúzzuk le, elég ha csak reggel valaki rálép a lábunkra vagy épp sokáig kellett várni a buszra, indul a lavina és az egész napunkat ellephetik a negatív érzelmek. Meg kell tanulnunk kezelni feszültségeinket, hiszen minden harag magjában egy kegyetlen óhaj lapul, ami az ellen irányul, aki megsebzett minket. S mi is valójában a célunk? A kiegyensúlyozott és harmonikus saját életünk vagy az, hogy mindegy velünk mi van, csak a másiknak legyen nagyon rossz?

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások