Közösség

Összekacsintós szubkultúrák

2205

Sokan mondják rám: különc vagyok. Annyira nem, hogy extrémnek lehessen nevezni, de azért éppen eléggé. Sok olyan hobbim van, amit az átlag punnyadt városlakó többnyire csak kívülről nézeget. Egyszer, midőn hetvenöt kilós fémvázas málhazsákkal, rajta megfelelő tartozékokkal felpakolva utaztam a párommal kettesben haza egy „kis” kiruccanásról, éreztem először úgy, mintha más bolygóról jöttem volna. Az emberek mosolyogtak, mikor ránk néztek. Nem gúnyosan, hanem kedvesen. Mindenütt mosolygó arcokat láttunk, ahogy próbáltuk leszerencsétlenkedni a holminkat a keskeny metróülésekre. Előreengedtek minket. Az idős nénik, akik máskor méltatlankodnak, hogy nem adjuk át a helyet nekik, mosolyogva bólogattak felénk, ahogy végigmentünk a kocsi folyosóján. Mintha mesebeli lények lettünk volna, Woodstockból idehoppanált hippik, vagy effélék. Egy más állatfaj. Ekkor fogalmazódott meg a fejemben: hol kezdődik a „különcség”, a szubkultúra, a másság, az extremitás; és tulajdonképpen miért jó ez? Milyen képzetek társulnak hozzá a kívülállók agyában, és ki miért adja ezekre a fejét?

Mi ez? Szubkulktúra

Definícióm szerint szubkultúrának nevezhető az a jelenség, mellyel kapcsolatban állambácsi kötelességének érzi, hogy rendeletek, szabályok közé vonja, hogy megkönnyítse együttélését a szürke tömeggel, akik méltatlankodnak, beszólnak és belekötnek. Amit más kultúrkörök zavaró tényezőnek is tekinthetnek. A kutyasétáltatók, a kerékpárosok, a kocogók, a málhazsákosok. A fővárosi humanoid társulás néhány jellegzetes alfaja, melyek létjogosultsága és működése újra és újra viták kereszttüzébe kerül.

Következő kérdés: mitől lesz valaki szubkultlény? Talán mélyen gyökerező gyermeki vágyait próbálja kiélni, esetleg folytatni, amit akkor elkezdett? Vagy egyszerűen, mint az Úr a Teremtés közepette: „látá, hogy ez jó”? Az ilyen emberek többsége toleráns, szerethető lény, egész egyszerűen, mert tisztában van azzal, milyen nehéz legbensőbb meggyőződésünknek élni egy korban, egy kultúrában, amely mindenkit megpróbál a saját önkényes képére formálni, amiről mindenki tudja, hogy hazug és képmutató, ennélfogva önmaga pusztulása felé sodródik.

Működés közben

A szubkultlények egyletbe szerveződött csoportjai általában olyanok, mint egy nagy család, melynek kevés írott, annál több íratlan szabálya létezik a zökkenőmentes együttlétezés jegyében, s ezeket majd mindenki be is tartja. Persze mint mindennek, a szubkultságnak is megvannak a maga vadhajtásai. Az általam csak „dilettánsokként” emlegetett egyedekre gondolok itt, akik hibásan értelmezett önmegvalósítási mánia, feltűnési viszketegség vagy egyszerűen túlzott jólét okán szánják rá magukat bizonyos tevékenységekre, miközben annak íratlan szabályaira magasról tesznek. A kerékpáros, aki a piros lámpának fittyet hányva suhan át a kereszteződésen, az autósok – ez esetben teljesen jogos – anyázása közepette; a kutyás, aki csak azért sem szedi fel a piszkot ebe után, vagy juszt is szájkosár nélkül futtatja olyan terepen, ahol másokat ez zavar; a málhazsákos, aki szigorúan maga mellé rakja zsákját a BKV-n, és ezzel még három helyet foglal – senkinek sem kell bemutatni őket, ugyebár. Egyöntetű közutálat tárgyai, szubkulttársaik részéről különösképp, hiszen rontják a társaság amúgy is ingatag renoméját. Legtöbben még élvezik is ezt az utálatot, hiszen így legalább mindenki észreveszi őket. Tenni ellenük nem lehet, legfeljebb elviselni.

Ezt leszámítva azonban egyértelműen kijelenthetjük: szubkultlénynek lenni márpedig jó. Bepillantást nyerhetsz olyan emberek lelkébe, életébe, akiket józan nyárspolgár-perceidben tán bottal sem piszkálnál meg. Megtapasztalod a társadalomban már-már kivesző feltétel nélküli összetartást, meglepően kis befektetéssel. Összekacsinthatsz a kigyúrt metállattal, a pink hajú punkkal, a tarkabarka rastafari-imitátorral, a térdfixes öreg nénikével, csak mert ő is drótszamarat visel a feneke alatt. Szidhatjátok együtt az életveszélyes autósokat, a nemtörődöm városvezetést, az utak állapotát vagy éppen a dilettánsokat. Egy kézmozdulattal szövetségessé fogadjátok a figyelmes autóst, az elsőbbséget adó buszsofőrt, a megértő járókelőt, és a száz százalékos szolidaritás kifejezéséhez elég egy szemöldökrántás vagy egy kis félmosoly. És így máris könnyebb túllépni a nagyváros nyomorán, a bűzön, a közönyön, az önbíráskodás és kíméletlen egymásratiprás vadkeleti aszfaltkultúráján. Próbáld ki! Emelkedj a szmog fölé! Legyél te is különc!


Az olvasói cikkek tartalmának valódiságáért a cotcot.hu szerkesztősége nem vállal felelősséget. Ezen szolgáltatásunkat olvasóink saját felelősségükre vehetik igénybe.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások