Lélek

Változunk. Vagy mégsem?

1964

Tizenhét éves voltam. Tombolt a kamaszkor, tele voltam világmegváltó gondolatokkal. Társadalomismeret órán a tanárnő törvényeket adott házi feladatnak: védeni, támadni, indokolni kellett őket. Az abortusztörvényt is. Én persze, mondanom sem kell, a legvérmesebb támadója voltam a jelenleg is hatályos törvénynek, miszerint tizenkét hetes korig el lehet vetetni a babát. Vallottam, ha egy nő elég érett a szexhez, legyen elég érett a felelősséghez is. Sokáig tartott, mire arról meg tudtak győzni, hogy a beteg babát indokolt esetben el lehessen vetetni, ill. az anya életét veszélyeztető terhességet meg lehessen szakítani.

Alig egy év telt el. Tizennyolc évesen szerelmes lettem. Nekem ő volt az első, ő pedig nem szerette az óvszert. Azt mondta, hogy vigyáz. Persze terhes lettem.
De hogy mondjam meg az apukámnak, hogy a főiskola első éve alatt megtörtént? Eddig büszke volt rám, én pedig meg akartam neki felelni. Most hogyan álljak oda elé?! Sokkal egyszerűbb, ha elmegyek a nőgyógyászhoz, és titokban megszakíttatom a terhességem. Megtehetem, a törvény engedi. Szerencsére. Na meg a barátom is mellettem áll, hiszen még ő is tanul.

Felelősség? …

Megtörtént. Megöltem a gyermekem. Furcsa: biztos voltam benne, hogy fiú…Azt mondták, most jön a depresszió, de hónapokig nem történt semmi. Csupán megkönnyebbültem. Aztán beteljesedett a jóslat: a menstruációt megelőző „tünetek” pontosan olyanok, mint a terhességé. Majd’ egy évig minden hónapban rettegtem legalább egy hétig, hogy nehogy újra…! A legemlékezetesebb ilyen alkalom egy hétfői nap volt. Kora reggeltől délután ötig ültem a suliban, és valamikor dél körül került belém egy szendvics. Hazafelé menet éhes lettem. Rám tört a már jól ismert pánikroham: Úristen, éhes vagyok, akkor terhes vagyok! Annak idején mindig éhes voltam! Remegtem és sírtam a belvárosban, és a metrón is. Hiába gondoltam át az egész napom! Rájöttem, hogy természetes érzés az éhség egy darab szendvics után, mégsem segített. Az agyamban szinte üvöltött a gondolat: Mi van, ha mégis?

Jól emlékszem egy énekórára is. A tehetségesebb énekesekkel foglalkozott csak a tanárnő, így én azt tehettem, amit csak akartam. Az óra kellős közepén hirtelen bevillant egy gondolat: „Elvették a fiamat!”. Hangosan sírni kezdtem, és kántáltam ezt az egy mondatot. Úgy emlékszem, hogy csak magamban, de visszagondolva ez korántsem biztos. Elvették a fiam. Sírtam. Senki nem szólt hozzám, nem kísértek ki, csak bámultak rám. Aztán folytatódott az óra, én meg sírtam.

Számtalan ilyen esetről írhatnék még. A jóslat második része is beteljesedett: tönkrement a kapcsolatom. Borzasztó időket éltem meg, mégis azt mondom: ha újraélhetném az életem, azon igyekeznék, hogy ne essek teherbe. Ha mégis megtörténne, ugyanúgy, mint akkor, én újra megtenném. Felelősség? …
A francokat… Ma már, többet tapasztalva, mással indokolnám talán, de megtenném. Félelem. A megfelelés vágya. Megfutamodás. Bármi erősebb volt a felelősség-érzetemnél.

Veled megtörtént már, hogy hittél valamiben, az életed adtad volna ezért a hitért, aztán mégis megtagadtad?



Az olvasói cikkek tartalmának valódiságáért a cotcot.hu szerkesztősége nem vállal felelősséget. Ezen szolgáltatásunkat olvasóink saját felelősségükre vehetik igénybe.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások