Közösség

Úgy megmondtam neki...

1868

Azt hiszem, ezt a mondatot naponta hallom. Ha nem is nekem mondják, biztosan elhaladok valaki mellett, aki ezt meséli élete párjának útban a pláza egyik boltjából a másik felé tartva vagy kedvenc barátnőjének a telefonon lógva, lehetőleg jó hangosan a metró kocsijában végighaladva. De számtalan más esetet is mondhatnék. A tisztes családapa hazaérve a feleségének, mert hát ő mégis csak férfi és családfő egyben… Aztán ott a családanya is… hiszen mégis csak ő a család feje. 

De igazából a magyar társadalom nagy részét fel lehetne sorolni itt. Miközben büszkék vagyunk arra, hogy mi aztán mindig megmondjuk, amit gondolunk. „Tudod, milyen vagyok, ami a szívemen, az a számon.” Én már csak ilyen maradok. Igen, én kimondom, amit gondolok. Na igen, csak egy kérdés merült fel bennem. Kaptál már meg úgy igazán valamit? Mert én még nem. Nekem még soha nem mondta meg senki „úgy”. Talán kettő vagy három olyan mondatra emlékszem az eddig eltelt életemből, ami „úgy megmondós” volt. Valahogy nekem nem áll szinkronban az elhangzott „úgy megmondtam neki” mondatoknak az aránya a nekem megmondottakkal. És igen, magamból indulok ki, szerintem mások sem tudnának olyan nagyon sok élményről beszámolni, amikor „úgy istenigazán megmondták neki”. 

A gondom azzal van, hogy nem lenne baj az őszinteséggel, ha annak lenne célja és tényleg megtörténne. Szerintem ezek a „beszólások” sok esetben meg sem történnek,hozzáteszem, jobb is, mert nincs szükség rájuk. Mert ez teljesen más, mint mikor valakinek őszintén mondasz valamit és nem abból a célból, hogy megsértsd. Vagy a „megmondás” a bunkóságra vonatkozik? Hogy semmi köszönöm, semmi szívesen, semmi tessék, semmi elnézést, semmi lenne szíves, semmi kérem szépen…? Csak felhúzott orral, esetleg képet vágva fellökjük a másikat az utcán, levegőt nem hagyva ráállunk a boltban a nyakára, mert attól „ugye” gyorsabban végzünk, vagy kikanyarodunk elé, mikor utána egyébként nem jön senki… Azt vettem észre, amikor valaki „nagyon megmond”, akkor tulajdonképpen nem mond semmit. Csak sértett és úgy érzi, mondania kéne valamit, tehát sérteget, anyázik. Én meg csak azt nem értem, muszáj mondania? Miért kell egyáltalán sértettnek lenni?

Sértettek vagyunk a világra. Mert a másiknak ugye jobb, mint nekem. Vagyis a dögöljön meg a szomszédé is eset. Attól még, hogy az ajtóban állok és megfeledkezem arról, hogy más is felszállna és az megkér, legyek szíves arrébb állni, nem fogok megsértődni és úgy arrébb lépni, vagy érezhetve érezhetően sértve kinyögni egy elnézést, amitől „ugye” megint csak neki kéne szarul éreznie magát, hogy hogy jön ő ahhoz, hogy engem félreállítson. Persze ez fordítva is működik. Talán nem kéne fellökni vagy belerúgni a bokájába annak, aki talán nem direkt nem veszi észre, hogy rossz helyen van és talán, de csak talán félreállna egy „szabad lesz”-re.

És ezek még csak az apró dolgok… Igazából azoknak szoktuk nagyon megmondani, akik nekünk tesznek szívességet. Vagy nem? Ja, igen, most megkérdőjeleztem mindazt, amit leírtam. Pedig most aztán „megmondtam”… De úgy.

Az olvasói cikkek tartalmának valódiságáért a cotcot.hu szerkesztősége nem vállal felelősséget. Ezen szolgáltatásunkat olvasóink saját felelősségükre vehetik igénybe.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások