Lélek

Tabu-e a (volt) barátnőd volt pasija?

1818

A férfiak és nők jellemükben alapvetően különböznek, ebben nincs is semmi újdonság. Azonban az, ahogyan a társas kapcsolataikat, elsősorban a barátságaikat kezelik, mindenképp okot ad arra, hogy feltételezzük, valamiféle hasonlóság mégiscsak akad közöttük. Ha elkészítenénk a barátság tízparancsolatot, valószínűleg mindkét nem az elsők között foglalná törvénybe: a barát/barátnő volt párja TABU.

A téma sokakat megihletett, így akárhol belefuthatunk egy-egy ezzel foglalkozó alkotásba, kezdve a klasszikusoktól egészen a Jóbarátokig, vagy az elmaradhatatlan szappanoperákig, tehát mondhatni, a probléma örök érvényű. Persze a közhelyes tanulság szinte mindig az, hogy a barátság sokkal erősebb, mint akármelyik szerelem, vagy ha mégsem, akkor a feláldozott, óvodás kor óta ismert pajtiért cserébe a főhős rátalál a nagy Ő-re, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. 

Bármily hihetetlen, egy ennél komplikáltabb szituáció nem egy újabb sikersorozat formájában köszöntött be az életembe, hanem a saját kis magánszférám és a benne lakó emberek kreálták. Történt a közelmúltban egy kisebb vita a baráti társaságomon belül, így az mondhatni kettészakadt. Bár a béketárgyalások eredménytelennek bizonyultak, egyes tagjait a leszakadt csoportnak továbbra is értelmes, kedves személyként tartottam számon, és ha úgy adódott a szituáció, így is kezeltem őket. Talán nem meglepő, ha ezek után meglepetésként ért a hír, volt (?) barátnőm, talán egyike a korábbi legjobbaknak, úgy döntött, kapcsolatunk már nem áll olyan lábakon, hogy megtartóztató magatartást tanúsítson, és nemet mondjon a volt barátomnak. 

Ezt a lépést a legtöbb ember, köztük én is, annak vélné, hogy a barátság menthetetlen, és minden próbálkozás a békülés felé értelmetlen. Ezért is lepett meg nagyon, hogy a kapcsolatot hétpecsétes titokként próbálták kezelni, és minden kiszivárgott információt azzal az utasítással engedtek útjára, hogy hozzám semmiképp se jusson el…


Az eset többszörösen is gondolkodóba ejtett. Elsősorban persze az a kérdés fogalmazódott meg bennem, miszerint az íratlan szabályok áthághatók-e abban az esetben, ha a barátság vakvágányra fut? Hiszen sose tudni, mikor jön egy békét hozó szituáció, mikor derül ki valami sötét titok, ami új perspektívát ad a történteknek. Ha mélyen magunkba nézünk, biztosan találunk olyan eseményeket, ahol a körülmények áldozatai lettünk, és visszagondolva talán mást mondanánk, másképp cselekednénk, mint ahogyan akkor és ott tettük. Ehhez persze idő kell, talán hónapok, akár évek, de úgy gondolom, sosem égethetünk fel magunk mögött mindent, hiszen ami akkor örök haragra adhatott okot, később akár nevetséges, gyerekes makacsságnak is tűnhet.

A másik kérdés is inkább filozófiai síkon mozog, és nem hagy nyugodni a leleplezés pillanata óta. Ha már egyszer úgy döntünk, fittyet hányunk minden közös emlékre, és megadjuk a végső döfést a „barátságnak”, miért nem vagyunk képesek felelősséget vállalni tettünkért, és őszintén felvállalni azt? Vagy csak sumákolós módon levadásszuk a vadat, de a titokban tartással nyitva hagyjuk a kapukat arra az esetre, ha a régi barátság felmelegítése eredményesebbnek tűnne, mint a mindent elsöprőnek induló, aztán mégis befuccsoló kapcsolat?

Személy szerint badarságnak tartom ezt a megoldási formát. Egyrészt azok az információk, amelyeket mindenáron titokban akarnak tartani, Murphy törvényei értelmében hamarabb eljutnak a célszemélyhez, mint azt bárki is gondolni merné. Másrészt, ha valaki képes felrúgni ezen ősi törvényt, akkor vállalja fel kapcsolatát is, és ne titkolózzon egy olyan személy előtt, akivel korábban megosztotta a legbensőbb gondolatait is. Természetesen „háborús helyzetben” nem várható el, hogy régi barátunk/barátnőnk bekopogjon az ajtónkon, meginvitáljon minket egy piknikre, és ott felhőtlen szórakozás közepette elújságolja a nagy hírt. Azonban, ha már kifejlett gerinccel rendelkezünk, nem kellene megvárnunk azt sem, amíg az utcán szaladunk egymásba, és így azon versenyezhetünk, ki kerül előbb az intenzívre szívroham következtében.

Akármilyen negatív tapasztalatok is értek ezzel a témával kapcsolatban, és akármilyen bosszúlehetőségek is merültek fel bennem hirtelen felindulásból, úgy érzem, továbbra is igazuk van azoknak, akik ragaszkodnak ennek betartásához. Főleg akkor, ha érezhető, a kapcsolat nem negyvenévnyi házasságot, három gyereket, nyolc unokát és közös hiteltörlesztést ígér a hátralevő évekre, míg a buta vita és haragtartás akármikor egymás nyakába borulós békülésbe torkollhat, és életfogytig tartó barátságokat eredményezhet. Ehhez azonban szükséges, hogy ne vágjunk baltát a másik hátába az első adandó alkalommal, csak mert megtehetjük…


Az olvasói cikkek tartalmának valódiságáért a cotcot.hu szerkesztősége nem vállal felelősséget. Ezen szolgáltatásunkat olvasóink saját felelősségükre vehetik igénybe.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások