Divat

Táskamánia

1854

Szerintem már vagy 10 éve is van annak, amikor megláttam Őt. A pink, ocelot mintás mini táskát olyan fülekkel, amit az ember csak az alkarján "cipelhet". Beremegett a lábam, és azonnal tudtam, hogy muszáj megszereznem. Az egyetlen petit problem az volt, hogy akkoriban egyáltalán nem volt állandóan keresetem - a diákhitelt leszámítva- , főiskolára jártam, és tudtam, hogy minden egyes felesleges kiadás a hó végén sújtó nélkülözésekhez vezethet. Ennek ellenére osztottam, szoroztam, és arra jutottam, hogy azért annyira nem lesz szörnyű egy hétig üres tésztát enni tejföllel. Volt már rosszabb is. Például amikor valami nagyon tetszett, de végül otthagytam. Butaság. És amúgy sem kell túldramatizálni a dolgokat, úgyhogy természetesen megvettem. El nem tudom mondani mennyire tetszett a táska, és mennyire tetszettem én magamnak a táskával. Ennek megfelelően, ha nem is az enyémhez hasonló, de legalább megközelítő lelkesedést vártam volna a környezetemtől is. Az első ember, aki meglátta, természetesen anyu volt, akinek soha nem szabadott volna látnia a korábban említett, éppen aktuális gazdasági helyzetem miatt.

"Remélem találtad!"- felkiáltással indított. Először nem is értettem. Valószínűleg az értetlenség egész világosan kiült az arcomra is, ezért anyu így folytatta: "Ez lehet az egyetlen mentség erre a táskára. Borzasztó kislányom."

Hát valahogy így eset az első táskás történetem, amit azóta is sokszor emlegetünk anyuval. Kb. minden újabb ilyen esetnél. Hogy őszinte legyek, nem is merem megsaccolni, hányszor vittem haza suttyomban szerzett táskákat azóta különböző álcázási technikákkal. Furcsa függőség ez köztem és a táskák közt. Ennél talán csak egy van, ami durvább méreteket ölt. A cipőmániám. De ezt majd máskor.

Te táskamániás vagy? És ha igen, melyik szerzeményedre vagy a legbüszkébb?

Katt a táskákért

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások