Lélek

Kötni vagy nem kötni?

1679

Már kompromisszumokat. Hosszabb ideje tartó egyedüllétem, vagy ma divatos kifejezéssel szingliségem okát kutatva gyakran ütköztem olyan közhelyekbe, mint  „túlságosan nagyok az elvárásaid”, vagy hogy „nem vagy képes kompromisszumokat kötni”. Hogy ne legyen igaza az okosoknak, úgy döntöttem, teszek egy próbát, és megpróbálok kapcsolatot kialakítani egy olyan hímnemű egyeddel, aki több ízben is ellent mond az általam oly szentként kezelt követelményeknek.

Alanyom kiválasztása után elkezdődött az ismerkedés szakasza, és én, mint ahogy megfogadtam, szemet hunytam számomra nem tetsző tulajdonságai felett. Ahogy telt az idő, és egyre több kompromisszumot kötve egyre közelebb engedtem magamhoz, annál szembetűnőbbé vált, ő a tolerancia legapróbb jelét sem mutatja a bennem található aprócska jellemhibák irányába. Meglepődtem, azonban ezt figyelmen kívül hagyva folytattam kísérletemet, mígnem hideg zuhanyként ért egy nap a felismerés: az egyed „döntött” úgy, nem illünk össze. Nem értettem. Harmincöt perc tömény sírást, melyet csak időnkénti levegővétel szünetek szakítottak meg, és öt perc dühöngést követően felvetődött bennem a kérdés: hol rontottam el?

Újra lejátszottam magamban az egyes szakaszokat, hogy rájöjjek a hiba keletkezésének helyére és okára. Kezdetekben minden stimmelni LÁTSZOTT. Ez a szakasz a megpillantás momentumától a szóba elegyedés percéig tartott. És ekkor érkezett az első baki, mely az első igazi kompromisszum megkötésére késztetett: barátunk mérhetetlen egoizmusa. A „fajtájához” tartozik – gondoltam, lévén, hogy nem egy szimpla szépfiút sikerült kihalásznom, nem, egy annál sokkal, de sokkal összetettebb feladatot adtam fel saját magamnak. Egy focistát. A faj további jellemzése véleményem szerint indokolatlan és fölösleges, mindenki jól tudja, milyen „kiváltságokkal” jár egy ilyen egyed.

Egoizmusát hamar meg lehetett szokni, én magamat azzal nyugtattam, ez talán határozottá és magabiztossá teszi, ezek pedig nem mellékes tényezők egy kapcsolatban. De tévednem kellett. Mint, ahogyan nagyon sok más alkalommal is, ám tartottam magam a tervhez, és egyre tűrtem. Ekkor kezdődött a meglepetések időszaka: hiába viseltem el kellemetlen megjegyzéseit az alakomat vagy olvasási szokásaimat illetően, melyeket ő az utolsó pillanatig hülye poénoknak nevezett, ő nem volt képes elviselni az ezek által kiváltott, általam JOGOSNAK vélt „hisztiket”. Parázsviták következtek, amelyeken látszólag minden alkalommal túljutottunk, így elkönyveltem magamban, ez egy se veled, se nélküled kapcsolat, Ady és Léda is kihúzták majdnem tíz évig hasonlóan hálás állapotban, nekünk miért ne mehetne.

Miután hosszabb időn keresztül csak tengtünk, ebben az áldott szituációban, úgy éreztem, léphetnénk egy szintet kapcsolatunkban. És azt hiszem, itt követtem el a létező legnagyobb hibát: ezt neki is bejelentettem. Látványosan nehezen akarta venni célzásaimat, már amikor hajlandó volt tudomást venni azok létezéséről, és amikor el is jutott agyacskájába a felvetődött lépés megtételének terve, nem igazán akaródzott konkrét választ adni a felmerülő kér(d)ésekre. Gyanús volt, iszonyúan gyanús. Pár napig tartott csak ez a vegetáló állapot, mígnem, először kapcsolatunk folyamán, a sarkára állt. Persze az én unszolásomra, de ez részletkérdés.

Megosztotta velem, úgy érzi, kapcsolatunk már nem olyan, mint a kezdetekkor, de biztosított afelől, benne van a hiba. Mikor végső kétségbeesésemben, és önbecsülésem darabokra hullásától megrészegülve azt kérdeztem, hogy képzeli a továbbiakat, megadta a kegyelemdöfést a lehető legborzalmasabb szókapcsolattal: „Dönts te!”. Nem tudtam, sírnom vagy nevetnem kellene a szituáción.

Persze, sírtam, de jól hangzik a választás lehetősége. Hiszen végtére is nevetséges, ahogy még ebben az utolsó stádiumban sem képes „férfiként” viselkedni, és határozottan kimondani azt, hogy részéről vége. Jó, a felelősségvállalás nem az ő asztala még, ezt elismerem, arra még várni kell legalább húsz évet, ha nem harmincat, de én reménykedtem. Kár volt.

Kínkeserves áron jutottam a konklúzióra, mely forradalmasíthatja a későbbiekben színre lépő férfiakhoz fűződő viszonyomat: leadni az elvárásokból és fölösleges kompromisszumokat kötni ÉRTELMETLEN. Sokkal jobban tud fájni, ha egy olyan ember küld minket padlóra, akire úgymond „rábeszéltük magunkat”, mintha ezt a szőke herceg teszi, aki igazából észre sem vesz minket, de legalább azt a maga tökéletes mivoltában teszi. Vagyis nem teszi.

Az olvasói cikkek tartalmának valódiságáért a cotcot.hu szerkesztősége nem vállal felelősséget. Ezen szolgáltatásunkat olvasóink saját felelősségükre vehetik igénybe.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások