Lélek

Elaltatni életed társát...

1737

Szerencsésnek tartom az állatokat, hogy bár kínozni gyakorlatilag büntetlenül lehet őket ebben az országban, legalább a békés és szenvedés nélküli halál megadatik nekik, ami ugye az embereknek nem jár. Nekünk szenvednünk kell. Mindemellett rettegem azt a napot, amikor esetleg nekem kell meghoznom azt a döntést, ne legyen tovább, jobban szeretem annál, minthogy végignézzem agóniáját, pedig tudom, egyszer nekem is eljön ez a nap.

A nap, amikor fogod a kutyát, beteszed az autóba, abba az autóba, amivel kirándulni mentetek, amivel úszni hordtad, amiben rögtön csaholni és szimatolni kezdett, amint ráfordultatok a tóhoz vezető útra, aminek a hangját száz emelet magasságában és két utca távolságban is megismerte, hisz te érkeztél vele, és olyankor úgy örült neked, ahogy ember sosem.

Úgy képzelem, ekkor már tudja, hova is indulunk, csöndben hálás is picit talán. Ez az ember életének egyik legnehezebb útja lehet. Belépni a rendelőbe, ahol addig csak oltást kapott vagy gyógyították, ahol mindig imádkoztál, csak ezt élje túl, mert nélküle nem tudod elképzelni. És most beviszed úgy, hogy ő már nem jön ki, csak a kezedben fityeg majd a nyakörv és a póráz. Amiket pokolba kívántál minden esős és hideg reggel, minden csípős téli este, és amiknek a hangjára örömtáncot járt a kutyád.

Nem tudom elképzelni a pillanatot, mikor beadják neki az injekciót, nem tudom elképzelni, hogy hagyom, elmúljon az a sok öröm és az a sok nehézség, ami vele járt. Nem tudom elképzelni, mit érezhet ilyenkor gazdi és kutyája azon kívül, hogy egymás szemébe néznek és azt mondják, szia, örülök, hogy veled élhettem...

És tényleg. Szia...

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások