Lélek

Csak hagyni kell, hogy beüssön

1716

Egy akkora közhellyel indítok, hogy nekem is fáj, bocsánat: a zene a legjobb drog. De tényleg. Egyetlen kiegészítés kívánkozik csak hozzá: élőben, tömegpszichózissal támogatva. Több katartikus élményünk is volt a Soundon, de kettőt mindenképpen ki kell emelni, és fontos hangsúlyozni, hogy mindkettőnél színjózan voltam.

Ott volt Kratfy Kuts, aki a breakbeat legnagyobb istenkirálya, és el se hittem, mikor megláttam a line up-ban pár hónappal ezelőtt, és már csak azért is nagyon érdekes ennek az élménye, mert szépen példázza, hogyan csavar be a zene magába, és hogy üt szét - ha hagyod. A fesztiválok azért ideálisak egyébként ennek megtapasztalására, mert minél több időt töltesz ott, annál inkább elengeded magad, és annál könnyebben veted bele magad abba, ami megtetszik, annál könnyebben riszálsz. Akik szórakozóhelynek használják a fesztiválokat, sosem fognak úgy mulatni mint azok, akik nem egy estére kiöltözve érkeznek, hanem a zenével kelnek és azzal fekszenek.

Visszatérve a Krafty-ra: kismillió ember tömörül be a sátorba, ahol fullasztó hőség van, és hátborzongatóan jó zene. Először mindenki bólogatni kezd csak, sokan a szélén maradnak, sokan pedig inkább kívülről hallgatják. Ha itt maradsz, hamar megunod a bólogatást. Ha beljebb mész, talán már a csípődet is billegeted, de még mindig esélyes, hogy konstatálod, milyen jó kis zene ez, majd veszel egy sört és odébb állsz. A hatalmas különbség ott kezdődik, ha fogod magad, és beveted magad az áthatolhatatlannak tűnő tömegbe, és elkezdesz komolyabban mozogni. Minél többen ugrálnak előtted, és minél nyitottabb vagy, minél jobban elfeledkezel arról, hogy hogy nézel ki, mi van rajtad, mit gondolnak rólad, tehát ha az összes bullshitet hagyod, amik gátolhatnak abban, hogy végre felszabadultan mozogj, annál hamarabb beszippant a zene.

Nem véletlen, hogy régen tánccal és ritmikus zeneszóval estek transzba az emberek, ha felülsz a vonatra, nem könnyű leszállni róla, de szerencsére nem is kell. Nincs olyan edzés, ahol ne tűnne föl, hogy két órája ugrálsz és ugrálsz, közben kiesnek a fogaid a mosolygástól, s ha ránézel közben a melletted levőkre, csak még nagyobbra húzzátok a szátokat, és valami egészen mélyről jövő boldogsággal nyugtázzátok, valami olyan közösségi élményben van részetek, ami megkérdőjelezhetetlenül pozitív energiabomba. Ennél jobban semmi nem tölt - az agyunk mindenféle drog hatását képes megmutatni, ha hagyod neki.

És nem csak a közönségre hat mindez. Az utolsó este a vihar árnyékában már a Sergent Garciánál vibrált valami erős pozitív vigyorgás, de este, a Fatboy Slimmel egy időben egy lehengerlő mexikói banda saját maga is bepörgött attól, amit a közönséggel tett. Los De Abajo - punk, ska, rock, latin népzenei egyveleg, amire olyan tombolás folyt, hogy még az előző fellépő zenekar, Jimi Tenor és csapata is a közönségben ropta. Egyszercsak elengeded mindazt, ami a hagyományos mozgáshoz köt, és el is szálltál, aláveted magad a zenét irányítók kénye-kedvének. Ha felhúznak, magadon kívül ugrálsz, ha lehúznak, visszafogott feszültséggel várod a következő robbanást. Az utolsó pár számra a zenekar egésze levonult a közönség közé, széthúzták a kordont és onnan, lentről, az emberek gyűrűjében, hangosítás nélkül igazi örömzenébe fulladóan adták át magukat ők is a katarzisnak. Ráz a hideg, ahogy írom...

Ezek után adja magát a kérdés: mennyit ad vissza ebből az élményből azoknak az embereknek a zombis szeletelése, akik feszülő állkapoccsal tapossák végig az éjszakát pár sátorral odébb? Akik arra jöttek, arra készültek fel, arra készültek meg, és soha nem adnák át magukat egy olyan zenének és egy olyan élménynek, ami nem vág profilba?

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások