Lélek

A megbocsátás valódi értelme

1678

Egykor a pszichológusok úgy gondolták, a megbocsátás leginkább afféle vallási hókuszpókusz, amivel a klérus és a teológusok operálnak, de mára ők is belátták, a megbocsátás folyamata olyan elemi felszabadító erővel bír, s olyan hatékonyan oldja a gátakat, hogy az Egyesült Államokban még nemzetközi intézetet is létrehoztak neki.

A megbocsátás gyakorlásához és értékeléséhez először is érdemes végiggondolni, mik azok az esetek, amik miatt bocsánatot kéne adnunk valakinek. Harag, megbántottság vagy dac az, amik miatt nehezen bocsátunk, azaz például megbántottak, felbosszantottak vagy kibabráltak velünk akarva vagy akaratlanul. A helyzet általában valamilyen tényleges konfliktusból ered, de lehet, hogy kimondatlan sérelmek és ellenszenvek alakulnak ki, ami az alábbiak szempontjából még rosszabb.

Gondold csak végig, mennyire semmi értelme a haragnak vagy sértettségnek. Ezeket te érzed, a másik nem, sok esetben nem is tud róla. Tehát eleve neked van egy negatív érzelmi tölteted, ez a megbántottság maga, és saját erődből, a saját energiáidból ezt még megfejeled azzal, hogy haragot, sértettséget táplálsz a másik iránt. Ezzel neki vajmi keveset ártasz, magadnak viszont annál többet - minél tovább hurcolod magadban, annál komolyabb kárt okozol saját lelki és testi egészségednek, mert nem kérdés, hogy minden lelki folyamat a testi síkon éli ki igazi és pusztító természetét.

Épp ezért lehetetlen csak testi síkon kezelni a legtöbb bajt - legyen szó túlsúlyosságról vagy épp nőgyógyászati problémákról, hisz minden betegséghez tartozik egy rossz rezgés, amit lelki folyamatok is eredeztetnek, így ezeken is változtatni kell. A legtökéletesebb szint pedig, ha egész gondolkodásunkat sikerül megváltoztatnunk úgy, hogy kívül-belül harmóniában lehessünk. Na de visszakanyarodva a megbocsátáshoz beláthatjuk, hogy amíg ilyen - idővel mindenképpen - mesterségesen, magunkban gerjesztett negatív érzelmeket s energiákat őrizgetünk, mi magunk vagyunk azok, akik nem lehetnek felszabadultak, nem pedig az, aki mindennek kiváltó oka.

Legtöbben úgy vagyunk vele, hogy egyszer csak elmúlik az a dühítő-feszítő érzés, amit haragnak nevezhetünk, s azt vesszük észre, már nem is foglalkozunk tovább a problémával. Ez alapvetően jó, csak van egy bibi, ugyanis sokan bár már nem fröcsögnek intenzíven, lelkük mélyén még őrzik az ellenszenvet, a távolságtartást, a ridegséget, vagy bármit, amit jogos büntetésnek gondolnak az illető felé. Eggyel tovább menve a valós megbocsátás útján azonban egészen felszabadító élményeink lehetnek.

Nekem ez életemben először egy rázós magánéleti gennytócsa közepén sikerült, mikor leültem és végiggondoltam az egészet. Igen, megbántottak, megaláztak, becsaptak és átvertek. És ekkor megfigyeltem magamban az embert, aki ezt tette velem, elemeztem érzelmeit, egész lényét, lehetséges indítékait és hibáit, s hozzátettem az én oldalamat is, az én hibáimat, amiket természetesen én is elkövettem. És ekkor világossá vált, nem én vagyok az, aki ettől szenved, hisz velem csak megtörtént és túléltem, de a képlet másik szereplője személyiségéből fakadóan viselkedik így, ezért nehezebb helyzetben van, saját magát a saját rossz beidegződései alól kell felszabadítania. Őszintén és tiszta szívből tudtam megbocsátani, s ez hatalmas változásokat indított el bennem.

Előtte se voltam haragtartó, de ekkor rájöttem, nemcsak egy igazság létezik, a másik fél igazsága legalább annyira igaz lehet, mint az enyém, csak kicsit más olvasatból. S rájöttem arra is, az érzelmeimet pedig meg kell élnem, majd el kell engednem. Harag jön, harag megy. Akár a kacagás - s ezt sem őrizgetjük erőszakosan. S ha mindezt ki is tudjuk mondani a másik felé, ha tudjuk, mi sem vagyunk különbek, s ha együtt tudunk nevetni vagy legyinteni az egészen, mosolyogva megyünk majd haza.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások