Közösség

Magyarok, ne lopjatok!

1583

Mindenkinek van tudomása, vagy látta vagy hallotta, hogy a nyolcvanas évek végi határnyitás rossz tapasztalatot szült sógorékban, tehát az osztrákoknál. Rájöttek, hogy a magyarok lopnak. Mindenki irtó rosszul érezte magát, amikor belefutott egy-egy „Ne lopj magyar!” feliratba. A figyelmes magyar lop mindent, ami a keze ügyébe kerül, legyen az vasúti sín, köztéri szobor, virágcsokor a síron, vagy egy kolléga mp3 lejátszója, esetleg a behűtött itala. Most akkor arra lennék kíváncsi, hogy ki lop? Vagy a magyar genetikailag kódolt kleptomániás? 

Amikor még fiatal és bohó voltam, együtt béreltem lakást három másik figurával. Nagyon vegyesek voltunk: építész, informatikus, fotóművész és félértelmiségi. Mindenkinek megvolt a maga baráti társasága, ami egy idő után bő ötven fős közös társasággá duzzadt. Mivel óriási lakásban éltünk, és szerettük is a társaságot magunk körül, kész átjáróház volt a pecónk. Történt egy alkalommal, hogy az egyik srác - aki nem ott lakott -, rendelt kaját, és ötezressel fizetett a futárnak, kapott vissza kétezer valahány száz forintot. Mivel már nagyon korgott a pocakja, hát előbb a kajával foglalkozott, a pénzt meg hanyagul ott hagyta a konyhapulton. Ott is maradt, csak akkor vettük észre, amikor már rég elment. Ha kérdezte valaki, kié az a pénz, hanyagul odavetettük, á, hagyjad, a Huszié, itt felejtette. Hónapokon keresztül ott volt a konyhában a pénz, mert Huszi közben elment kicsit túrázni szerte Európában, közben nálunk volt néhány nagy létszámú buli, költözés is, de a pénz ott volt. Amikor a srác visszajött a kirándulásból, odaadtuk neki. Örült és meglepődött. Bennünk meg fel sem merült, hogy azt a pénzt, mondjuk el kéne dugni. Most akkor lopós nép a magyar? 

Aztán persze van ellenpélda is. Történt egyszer, hogy egy igen kis létszámú cégnél dolgoztam, amikor jött a főnök és összehívta azt a tíz-tizenöt embert, aki dolgozott neki. A megbeszélés tárgya: Dolgok tűntek el az irodából. Emlékszem, mindenki ült leforrázva, hogy most tényleg meggyanúsítottak minket azzal, hogy eltűnt egy tucat fénymásolópapír, meg ehhez hasonló értékű eszközök? Borzalmas volt. És mindenki tudta, hogy valaki, vagy bárki lopott. Szégyelltem magam. Akkor kijelenthetjük, hogy magyarok lopnak? 

Van még egy-két pikáns sztorim. Ott van például Margit, a biciklim, és az ő kiegészítői. Ha csaj vagy és bringáztál már úgy hosszan, hogy előtte sokig nem, akkor biztosan tapasztaltad, hogy hú, de nyomott a nyereg, főleg, ha nem volt pihe-puha terebélyes. Na én is így jártam, tekertem. Aztán, amikor nagy örömömben belefutottam egy szilikonpárnás, felpattinthatós - ebből következően lepattinthatós - nyeregbe, azonnal megvásároltam és le sem lehetett rángatni az én drága jó Margitomról. Egy kellemes tavaszi reggelen, épp tekertem a melóba, félúton megszomjaztam, lepattantam a bringáról, szépen leláncoltam, nehogy „elszökjön” és pontosan négy percre bementem a közértbe egy palack vízért.

Ittam egy nagyot, és már suhantam is tovább. Hoppá, valami nyomja az alsó felemet! - vettem gyorsan észre. Lepattantam Margitról, és mit látok, vagyis mit nem. Valaki elcsórta azalatt a négy rövidke perc alatt a szilikonos nyergemet! Az anyját! Azt. Nos, nem volt mit tenni, a melóba pontosan kell érkezni, tekertem tovább. Szembe jön egy bringapajtás, akinek – bár fényes délelőtt volt – világított a lámpája, erősen. Tetszett, aztán rápillantottam a sajátomra, pontosabban Margitéra, azaz rápillantottam volna, ha a lámpát le nem lopták volna. Nyilván ugyanazalatt a négy perc alatt. Frankó, nem? Akkor most lopnak a magyarok, vagy nem?

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások