Lélek

Mi bajunk van?

1482

Bezzeg régen

Évekkel ezelőtt egy gangos, belvárosi, belső kertes házban laktam, ahol a szomszéd néni rengeteget mesélt arról, hogyan éltek sok-sok évvel azelőtt. A nénike akkor már nyolcvan körüli volt, és a gyerekeit is ott nevelte fel, amire irtó büszke volt. Akkoriban a belső kert nem csupán dísze volt a háznak, ahol madarakat hallgattak és kertészkedtek, hanem a házban lakók közösségi életének helyszíne volt elsősorban. A kertben bográcsban főtt hétvégente a leves vagy a pörkölt, a házban lakók mindegyike jelen volt, és minden gyerek ott szaladgált, játszott. A felnőttek esténként átmentek egymáshoz, vagy a kertben kártyáztak, miután gyerekeiket lefektették aludni. Olyan fogalmat, hogy zárt bejárati ajtó nem ismertek, mindenki bízott mindenkiben. A közösségi életük olyan biztonságot nyújtott, amit ma elképzelni sem tudnánk.

Ma bezárjuk az ajtót, nem érdekel minket a szomszéd, az biztos, hogyha főzés lenne a kertben vagy épp a lakóházban a teraszon partiznak este akkor kiakadnánk és szólnánk, lelkesebbek rögtön rendőrért rohannának. Az évek folyamán azonban valahogy észrevétlenül megtörtént az, hogy egymástól teljesen elzárva éljük az életünket, csak azokat engedjük be intimebb életterületünkbe, akikben megbízunk, és ezek általában nem a szomszédaink.

Lakóparkok

Város- és társadalomrothasztó hatásúak az új típusú lakóparkok, melyek a legjobban hozzásegítik az ottlakókat az elzárkózáshoz. Ezekben a városon belüli kisebb tematikus parkokban minden kényelmi eszköz adva van, uszoda, szauna sporteszközök, akár még teniszpálya is, a saját boltról vagy kávézóról nem is beszélve ahhoz, hogy ott éljük az életünket. A nem kívánt behatolókat kerítés és a ház saját biztonsági őrei, portaszolgálattal együtt tartják távol, ráadásul a belső kertek és az egész ház kamerákkal megfigyelt területek, így törekszenek megőrizni a biztonságot, s így érezhetjük magunkat a Sliverben - otthon.

Mindezek dacára azért olykor a saját mélygarázsból mégis eltűnnek a biciklik, tehát bűnmegelőző hatása kérdéses. A lakóparkok tulajdonképpen a társadalmi konfliktusok elleni védekezés sajátos eszközei, előbb a társadalomtól, azaz a külvilágtól, majd a szűkebb környezettől is elzárkóznak a lakók. Ez odáig vezethet, hogy azt sem tudják, kik a szomszédaik, hisz a lakóparkban lakók nem keverednek senkivel, még egymással sem.

Ezt a társadalmi változást a bevásárlóközpontok és irodaközpontok is segítik. Érdemes összehasonlítani a kis boltokat, piacokat és azok alkalmazottaival való viszonyunkat a plázák eladóival és velük való viszonyunkkal. Ha elmegyünk a piacra és a kedvenc zöldségesünktől veszünk csak két hetente valamit, bizalmas viszony alakul ki köztünk, beszélgetünk, és még jó árut is kapunk. Ezzel szemben egy pláza nagy boltjában magunk mérjük le a zöldségeket, idegesít, ha valaki még ott áll a mérlegnél és minden arról szól, intézd magad és ne is figyelj senkire. Ahogy visszarakod a kosaradat a helyére, már a pénztárosnő arcára sem emlékszel, ami szomorú.

Nagyváros vs. kisváros

Láttam egyszer egy dokumentumfilmet, mely azt taglalta, hogy a metróra felszálló emberek hogyan viselkednek egymással. A lényege az volt, hogy mindenki próbált minél nagyobb térben lenni, hogy a privát szférájukba ne másszon bele senki. Testbeszédükkel és eszközeikkel, mint újság, könyv vagy mp3 lejátszó, mindenki felé azt sugallták: hagyjál békén, ne szólj hozzám. Ahogy egyre többen szálltak fel, egyre közelebb kerültek egymáshoz az idegenek, és kezdődött az idegeskedés. Ezt mindnyájan átéljük nap mint nap. Ezzel szemben a kisvárosokban nincs városon belüli tömegközlekedési eszköz, ezt általában a bicikli váltja fel, télen pedig az autó. 

Mindenki ismer mindenkit, alig páran költöznek más helyre, ha baj van, akkor a szomszédra is számíthatnak, sőt nem egy kisvárosban a szomszéd is valahol életük társa. Sokkal többször találkoznak és ülnek össze, s nem csak a kocsmákban, sokkal gyakrabban fordul elő, hogy beugranak egymáshoz egy kávéra, teára. Az egész idilli, de tény, megélni ezekben a régiókban nehezen lehet, mégis sokkal kiegyensúlyozottabbak, boldogabbak a kisvárosi emberek. Ezt akkor tapasztaljuk meg csak igazán, ha mi magunk is ott nőttünk fel, majd megélhetésünkhöz és önmegvalósításunkhoz a nagyvárost választottuk. 

Mi a bajunk?

Logikusnak tűnhet persze, hogy a nagyvárosi lét természetszerűleg hozza magával az efféle elidegenedést, ám ez nem igaz. Magyarország, és különösen Budapest megmagyarázhatatlan hordozója a szélsőséges elszigetelődésnek, ahol az emberek a csak hozzám ne szóljanak, csak meg ne szólítsanak életformát tartják túlélésük eszközének. Döbbenetesen sok hirtelen robbanó helyzetet figyelhetünk meg minden nap a közlekedésben, a boltokban sorbanállás közben, bárhol, ahol egynél több ember összegyűlik. Sokan vagyunk, ez tény, s tény az is, hogy a XXI. századi életforma roppant súllyal nehezedik az emberekre, keményen kell dolgozni, sok savanyú pirulát kell nyelni, s az ebből fakadó feszültségeket is valahol le kéne vezetni. De nem egymáson.

Mindenre jó recept az utazás, erre is a legtökéletesebb. Sok helyen megfordulva városokban, metropoliszokban tapasztalhatjuk, hogy az acsarkodós, elzárkózós hangulat nem törvényszerű ám. Sok helyen talán az időjárás oldja meg a helyzetet, hisz például Ázsiában, ahol egész évben harminc fok fölött van a hőmérséklet, s hatvan-nyolcvan százalékon a páratartalom, nyilván az utcán hűsölnek inkább az emberek, itt főznek, itt nézelődnek (mint nálunk a padokon), s mindezt együtt teszik, békében, mosolyogva, pedig ők aztán igazán sokan vannak. De máshol is észrevehetjük, hogy nem az az egyetlen lehetőség, hogy kettéharapjuk a másikat, csak azért, mert ő is ott próbál élni, ahol mi. Menj el egy arab országba vagy menj el New Yorkba, esetleg Londonba. Mindenhol sokan vannak, de az udvariasság, a semmitmondó de jóleső üres, udvarias formaságok mégiscsak számítanak. Hátmég az, amikor a nincstelen egyiptomi leültet az asztalához, hogy ha már erre jársz és benzinkutat keresel, ugyan vacsorázz már meg velük.

De mi a baj velünk? Mi a baj az európaiakkal, hogy életünk egyetlen és legfontosabb célja, hogy minél nagyobb és minél szebb lakást szerezzünk meg, hogy minél nagyobb másoktól elhatárolt és hermetikusan elzárt terünk legyen, s hogy ezt minél több vagyontárggyal töltsük meg? Mi a baj velünk magyarokkal, hogy annyira utáljuk egymást, hogy üvöltő veszekedésbe tud torkollni egy zebrán való átjutás, egy patikai sorbanállás, s vajon miért élünk úgy, hogy mindenkiben a rosszat, a veszélyt látjuk? És te? Veled mikor történt utoljára, hogy valakivel beszélgettél, hogy valakinek segítettél, hogy valakire mosolyogtál és ettől szebb lett a napod?

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások