Közösség

Mindent láttam, minden megtörtént

1166

Nemsokára harminc leszek. Nagyon várom, valaminek történnie kell! Na nem azért, mert eddig nem történt semmi, sőt pont ezért, mert eddig annyi minden történt. Mostanában többször felmerül egy-egy buliba invitálás során, hogy ja, persze el kéne menni, de úgysem megyünk, mert mi lesz ott? Ugyanaz, mint az elmúlt tizenháromezer alkalommal. Vagy berúgunk vagy nem, vagy jó lesz a zene, vagy nem, de ezeket már úgyis végigcsináltuk több ezerszer, inkább maradjunk otthon. Persze, amikor jön egy ilyen, hogy xy végre játszik a zé helyen és az milyen jó, mindenki nagyon felvillanyozódik, hogy jaj, de jó, akkor mindenképpen elmegyek. Van, hogy az utolsó pillanatig úgy is érezzük: ott a helyünk. De valahogy otthon maradunk. Feltesszük magunknak vagy partnerünknek azt a kérdést, hogy te emlékszel mikor buliztunk utoljára jót a zé helyen? X koncertje, y rendezvénye, előadása, performance-a, akármije a legutóbb is botrányosan borzalmas volt, hát hagyjuk. Inkább csússzon be egy lemez a lejátszóba, vegyünk le egy könyvet a polcról, vagy dolgozzunk otthon, esetleg szexeljünk, mindegy csak ne menjünk sehova!

Ez normális? Mert oké, hogy vannak olyan napok - megszokottan hetente legfeljebb egy -, amikor semmi kedve az embernek senkihez, és jó otthon. De hogy heteken, hónapokon keresztül?! Az, hogy állandóan lecsússzunk minden programról... az kicsit túlzás. Főleg egy olyan életvitellel vagy múlttal, amikor a hét minden egyes napjára volt valami progi, éjszakába nyúlóan, reggelig tartóan. Berúgtunk, senkit nem érdekelt, hogy másnap félrészegen mentünk dolgozni - minket a legkevésbé -, most meg már este hatkor húzunk haza, mert jaj, holnap meló van. MI TÖRTÉNT??!?!?! Megöregedtünk? Vagy ez csak egy átmeneti időszak? Mert végül is nincs gyerekünk, bulizni is szeretünk, mégsem tesszük. Ti mindig ugyanolyan intenzitással pörögtök?

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások