Köztünk élnek

Hajléktalanság. A szó, amiről mindenkinek a földön fekvő, magatehetetlen, a társadalomnak és az utca háborújának kiszolgáltatott, egészségtelen körülmények közt élő ember jut eszébe. A hajléktalanok a törvény szerint azok, akik nem rendelkeznek bejelentett lakcímmel vagy a lakcímük a hajléktalanszálló, illetve akik az éjszakáikat az utcán töltik, akár egy nem lakás céljára szolgáló épületben. Az a lány, akit otthon ver az anyja, az apja meg alkoholista ő nem otthontalan? Vagy az, aki épp albérletet keres, és fogalma sincs arról, hol fog élni holnap, ő nem otthontalan? Vagy éppen az, akinek nincs saját tulajdonú lakása, az nem számít fedél nélkülinek? A fiatal punkok, akik cigivel lejmolnak és egész nap ott ácsorognak, koldulnak, nekik hol az otthonuk? A hajléktalanoknak nincsenek társas kapcsolataik, rokonuk vagy barátjuk, aki a nehéz időszakot segítene átvészelni, nem jutnak olyan élelmiszerekhez vagy ruhákhoz, ami az életükhöz szükséges.

Vegyes érzések

Akkor, amikor cigivel lejmol egy láthatóan évek óta ápolatlan ember, megkínáljuk, majd ő a koszos kezével végigtapogatja az összes cigit és odaadjuk inkább az egész dobozt, mert ezek után ki venné a szájába a cigiket, akkor úgy érezzük joggal puffogunk a szituáció miatt. Vagy amikor állunk a teli Combinón, és egy tolókocsis fogyatékos ember próbál keresztülmenni a villamoson, pénzt koldulva - ráhajtva az utasok lábára, mert nem fér el - csak bámulunk az emberek reakcióját látva. Egyrészt dühítő, hogy ugyanazért a szolgáltatásért mi mennyit fizetünk, amíg a hajléktalanok ingyen utazhatnak és még szagolnunk is kell őket, másrészt látjuk azt, hogy nekik valójában milyen az életük, mi pedig a frissen mosott, esetleg új ruháinkban, parfümfelhőben cipekedünk haza a boltból vagy a piacról. 

Ha csak a Blahától az Astoriáig végigsétálunk és minden ott kolduló embernek vagy hajléktalannak odaadnánk kétszázat, üres lenne a pénztárcánk, mert annyian vannak. Évről évre többen fekszenek a belvárosban, legalábbis a látható helyeken, és egyre szemtelenebbek, legalábbis ezt érezzük. Ezt gondolva talán el is szégyelljük magunkat, hogy miért akadtunk ki az előző jeleneten, de azt valahogy mégsem látjuk, mi lenne a helyes viselkedés. Azt érzékeljük, hogy amit mi minden nap segítségül tudunk adni, az kevés ahhoz, hogy hosszú távon megoldást jelentsen a problémára. A fedél nélküliek pedig azt látják, hogy aznapra lesz meg talán az enni- és innivaló, de hogy holnap mi lesz, azt senki sem tudja. Pszichológiai értelemben az élethez szükséges alapvető motivációs igényeiket próbálják meg nagy nehezen kielégíteni.

Társadalmi helyzet

A hajléktalanok megjelenése mindenki szerint kötelező eleme volt a rendszerváltásnak. Azelőtt, aki kerülte a munkát azonnal érte mentek és elvitték dolgozni. Ma már ez szinte elképzelhetetlen, akármilyen időpontban megyünk ki a főbb utcákra, mindenhol emberek vannak, szinte érthetetlen is, hogy most valójában ennyien nem dolgoznak vagy éppen mindig ott van dolgunk, ahol és amikor másoknak is? Látjuk a földön fekvő, vagy éppen zombiként kóborló otthontalanokat és leginkább azt, hogy ami jelenleg van, az nem megoldás. Az, hogy embereknek az utcán kell élniük valamilyen oknál fogva, hogy ott kell az alapvető léthez szükséges dolgaikat végezniük, nem normális. Az, ahogyan a társadalom ehhez hozzááll az sem, mint ahogy a politikai helyzet és szociális háló segítő kezének hiánya sem. Az emberek joggal szeretnék az aluljárókat nyugodt szívvel használni és joggal várják el a rendőrségtől, hogy megtisztítsák a bűntől és kosztól ezeket, elvégre is elég adót fizetnek azért, hogy ez nekik járjon. Sőt, gyakorlatilag a bejelentett munkavállalók mind túl vannak adóztatva egy olyan rendszerben, melyben létbizonytalanság van, hiszen míg nagyanyáink húsz évet dolgoztak egy helyen, addig nekünk fogalmunk sincs arról, mivel keressük meg a kenyerünket akár egy év múlva. Ehhez társulnak az adatok: 2001 óta nincs foglalkoztatásbővülés hazánkban, a foglalkoztatottság Európában az összlakosság számát tekintve nálunk a legalacsonyabb és nincs termelékenységnövekedés, ami nélkül a gazdasági fejlődés lehetetlen.

De akkor honnan mégis az a rengeteg új autó, új telefon, új lakás? Iszonyúan kettéválik a társadalom szegényekké és gazdagokká, melynek következménye az eladósodás és hajléktalanság. Ráadásul az egészségügy helyzete, esetleg egy új rendszer bevezetése is magával vonhat újabb utcára kerülő embereket. Nem tudunk pontos adatokat a hajléktalanok számáról, ötven-hatvanezren lehetnek körülbelül, ha ez ügyben nem történik cselekvés, ez a szám csak nőni fog. Mivel az ország vízfejű, Budapestre tömörülnek a turisták, hajléktalanok és koldusok, a hajléktalanoknak pedig joguk van ott aludni ahol akarnak, ezt pedig vagy elfogadjuk vagy átlépjük és nem foglalkozunk ezzel.

Megoldás?

Franciaországban Sárközy drasztikusan oldja meg a hajléktalan kérdést, ugyanis, aki földönfutó, megsérti a törvényt, és büntetést kell fizetnie, nem kis összegben, mint négyezer euro. A kérdéseket, hogy miből, miért került az utcára, miért munkaképtelen, senki nem teszi fel, ettől a módszertől a börtönök lesznek tele, ergo felszínes módja ez az utcai tisztogatásnak, mindemellett cseppet sem humánus. Évekkel ezelőtt indult itthon az aluljáróprogram néven egy folyamat, melyben például ingyenessé tennék a köztéri vécéket, elvileg máig tart, bár egyáltalán nem érezhető. Emellett befogadó falvakat kerestek civil szervezetek azért, hogy a hajléktalanok ingyen szálláshoz jussanak és integrálódhassak a társadalomba. Hogy erről hányan tudnak és milyen fórumokon hirdetik, nem tudni. Évről évre megrendezésre kerül a Szolidaritás éjszakája, ezen az estén az együttérző emberek úgy töltik az éjszakájukat, mint a hajléktalanok, hálózsákban fekszenek az aluljárókban azért, hogy felhívják az emberek figyelmét az embertelenségre. Átmeneti szállókon emberibb körülmények fogadják őket, de a kis motyójukat nem merik otthagyni, mert félnek attól, hogy ellopják, ezenkívül fürdők és önkéntesek segítenek a túlélésben.

Hogyan kezeljük, mit tehetünk?

Jelenleg alapítványok és önkéntesetek dolgoznak azon, hogy emberközelibbé és élhetőbbé tegyék a fedél nélküliek mindennapjait. Vajon hogyan kellene ehhez hozzáállnunk? Minden évben párszor átrendezzük a szekrényeinket, melynek következménye, hogy rengeteg ruha, takaró és cipő kerül a szemétbe. Ezek közt van olyan persze, ami már hordhatatlan, de akad olyan, amit már nem kedvelünk vagy csak kikopott, ezeknek szívesen hasznukat vennék a hajléktalanok. Ha csak abba belegondolunk, hogy mennyi kaját dobunk ki, mert megromlott vagy épp már nem kell, akkor érdemes elgondolkodni, hogy oda tudjuk-e másnak adni, aki rászorul erre. Nem biztos, hogy az utcán élőknek pénzre van szükségük elsősorban, amikor hidegben, esőben és nagyon melegben étlen-szomjan fekszenek a járdán. Elég, ha elővesszük a humánus oldalunkat és segítünk, mert az utcán élők is emberek.

Mit gondolsz, mi lenne a megoldás a hajléktalanságra? Te segítettél már rajtuk valahogyan?