Divat

Hiszel az istenekben?

788

A napokban beszélgettem egy régen nem látott ismerősömmel, aki buzgó keresztény lett mióta nem találkoztunk. Ki is kérdeztem részletesen, hogy mi indította el benne ezt az igényt, hogy gyakorolja a keresztény vallást. Mert bizony harminc évesen hittanra jár, és tanulja a vallását. De miért? Kérdésemre konkrét válaszai voltak, de éreztem, hogy elgondolkodik, és nem egy betanult szöveget szajkóz. Az én barátom azt mondta, kell neki a lelki manna, az értékrend, az életvezetés. Tény, sokat tévelygett élete során, és meg is értem, hogy szüksége volt erre. Aztán megkérdeztem tőle, hogy mégis mit gondol az új bűnökről, sajnos még nem hallott a kiegészült listáról. Aztán a cölibátusról, az álszenteskedésről beszéltünk, és azt hiszem sikerült elbizonytalanítanom azon a ponton, hogy bizony nekem már volt viszonyom egy katolikus pappal. Bár nem ez volt a célom, de tény, hogy hitetlenül állok a Vatikánhoz, a keresztény valláshoz, akármennyire is ebben a kultúrkörben szocializálódtam.

Szerencsésnek érzem magam, amiért szüleim nem vittek el megkeresztelni – bár ez abban az időben, amikor én voltam újszülött nem is volt trend – csak egy szimpla névadóm volt, hogy neve legyen a gyereknek. Bár sosem mondták, de a céljuk az lehetett, hogy felnőtt elmével szabadon választhassak magamnak vallást, ha úgy tetszik. Bár vitára adhat okot ez a hozzáállás is, hiszen egy keresztény, buddhista, muzulmán, jehova szellemiségű családi háttér adhat némi útmutatást.

Melyik jobb szerintetek? Szabadon hagyni az embert, ismerkedjen, okuljon? Vagy irányt mutatni?

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások