Közösség

Nem véletlen tünetek

665

Gondolkodás, szórakozás, esztétika – ilyesmi impulzusokkal jár, ha manapság a kortárs műkedvelő arra vetemedik, hogy megnézzen egy Tünet Együttes darabot valamelyik kortárs befogadó intézményben (MU Színház, Millenáris, Thália Kamra, Trafó stb). Mikor vége a darabnak, úgy érzi, ez fertőző lehet, mert ez maga a lét elviselhetetlen könnyűsége.

Tünet Együttes: Miféle gyöngédség

Szabó Réka már több mint tíz éve gyakorolja a táncos-koreugráfusi műértést. Karrierje mesébe illő: a kilencvenes évek közepe táján a portugál Rui Horta fedezte fel, beválogatta az akkoriban Budapesten készített darabjába, s ettől kezdve Szabó Réka szólóban, illetve másokkal együtt is, táncolva bezsebelt számos rangos külföldi és hazai díjat, emellé utilista módon sokat pedagóguskodott és részt vett több szakmába vágó projektben is. Saját társulatát 2002 óta építgeti, mely kezd ténylegesen kiforrni, és termékenyen működik. A darabok elnevezései és alcímei kivétel nélkül mind találóan fejezik ki, mi mindent lehet ma produkálni a művészet és kultúra címszavak alatt, mert amit Szabó Réka csapata csinál, azt sokféleképp lehetne definiálni, és ők ezt meg is teszik: pl. „tudományos ismeretterjesztő táncjáték”, „mozgás és lélektanulmány két részben”, „szabad ötletek színészekre és táncosokra” vagy szimplán utcai revü performansz. 

A Buddha szomorú - avagy ne mássz fel, mert leesel című darab óta Peer Krisztián költő is csatlakozott dramaturgként a társasághoz, és ez a dialógusokon érződik is. A tánc és mozgás repertoárba folyamatosan olyan párbeszédek és témák ékelődtek be, hogy az már, a társulat szája ízéhez mérten, kellőképp zavarbaejtő, és nagyon is kontextusba illő. Legyen az akár kortárs tánc, akár alternatív színház, akár egy improvizatív est közösen a TÁP Színházzal egy szórakozóhelyen, aki kíváncsi rá, mit válthat ki a szóban forgó tünetegyüttes őbelőle, és ennek a vágyának eleget is tesz, az biztos, hogy megváltoztatva hagyja majd ott az élmény helyszínét, mégha ez nem is igazán tudatosul mindenkinél, vagy ha éppen igen, másképp.

Egy Tünet Együttes előadás félelmetes arány- és pszichológiai érzékkel képes bemutatni a realitást a maga nyers valójában, és egyben álomszerűen visszatérő ciklikusságában. Minden összeáll a a közönség előtt megkreált, mesterségesen felmorzsolt, színházi eszközök által elidegenített és mesterien megvilágított világban. Elénk tárul az a várva várt misztériumjáték-szerű varázs, ami tulajdonképpen a színház lényege, miközben az üzenet az, hogy nincsenek csodák, mégis az egész világ egy nagy csodabogár. A megszentelt színjátszó térben megszűnik az idő, a szent és profán összeér, a valós élet és a bármilyen módon párhuzamosnak vélt vagy tapasztalt világ egy és ugyanazzá válik, s ezzel egyidőben kiviláglik a kettő közötti egyértelműsített különbség. A paradoxok kiegyenlítik egymást, az élet ránk nehezedő örök nagy kérdései könnyedén válaszra lelnek, mert direktbe kapjuk saját énünket az arcunkba. A szubjektív és objekív közti határ megszűnik, minden bennem játszódik le, s rajtam kívül. Az általában saját nevüket használó színész-táncosok – mind szigorúan aktív társalkotók a kreatív folyamatban – játszi könnyedséggel és szemet gyönyörködtető tánckészséggel csavarják ki testüket-lelküket, hogy megmutassák, kivetítsék vagy épp eltakarják a nézők visszatükröződését. Néha sejtetve, néha hízelgően hajlékony testbeszéddel, néha meg merészen kimondva emlékeztetnek arról, hogy mindannnyian jól ismerjük ezeket a hétköznapokban szükségszerűen eljátszott szerepeket, s legfőképpen az ezekkel együttjáró lebilincselő érzeteket.

Részlet a Véletlen című darabból

Az eredmény szerencsés módon nem a lejáratott lemez, jórészt kimaradnak azok a gyakran ismétlődő gegek, megjósolható következmények, agyonszínlelt poénok, mert látunk ilyet is bőven a hasonszőrű műfajokban. A szereplők, akik minden alkalommal, (ha kell) beleadják civil személyiségüket is a karakterekbe, cseppet sem fárasztó humorral képesek megnevettetni a nézőt, aki rájön, hogy velük együtt saját magán röhög. És ugyanígy átlényegülve át tudja érezni azt a csendet is, ami beáll, mikor újra és újra eljut az észlelésben addig a pontig, hogy ezt már ő is átélte. Mindannyian éreztünk már szégyent, izgalmat, szerelmet, vágyakozást, hálát, dühöt, irigységet, mindannyian szorongunk néha, örülünk néha, és mindannyiaunkat átjárt már az életigenlő boldogság is, amit igazán csak metaforákba öltöztetve lehet kifejezni. A Tünet Együttes nem magamutogató paródia, nem öncélú parasztvakítás. Megértjük, vagy mégsem értjük meg. Az etűdök egyenként és összességükben is olyan revelatív ingerként hathatnak a nézőre, hogy a ritmikus együttmozgások, illetve az egzisztenciális problémák otthonos kezelésének megnyugtató látszata azt mondatja vele, igen, ez valahonnan ismerős. Alakot ölt az „együtt” élmény csodája, mikor elfog az az érzés, hogy valójában minden lehetséges. Olyannyira, hogy néha egy hátraszaltó vagy egy ügyes mozdulatsor is hirtelen elhiteti velünk, hogy á ezt én is meg tudom csinálni. Olyan könnyűnek tűnik.

A látszat persze csal. Ha a kulisszák mögé nézünk, nagyon komoly munka és rendszeres gyakorlás révén jöhet csakis létre egy ilyen multimediális táncos-zenés színdarab. A legutóbbi, a Nincs ott semmi – avagy alszanak-e nappal az álmok, aminek most februárban volt a premierje a Trafóban, kifejezetten látványos, és néhány esetben garantáltan felejthetetlen eszközökkel jeleníti meg, hogy a semmi mögött bizony mennyi minden van. A sok kis idea és annak megtestesülése kellemesen időt- és helytálló, és korunkhoz méltó. Szép és kész. Köszönhető mindez többek között az MTA SZTAKI Médiatechnológia Csoport tagjainak, a profi táncjátéknak és a zenei együttrezgésnek (Márkos Albert zeneszerzése, Harcsa Veronika és Kozma Orsolya szoprán hangjai, Hock Ernő nagybőgője és a többi zenész hangjátéka). Egy-egy megjelenített koncept audiovizuális befogadása során bizonyosan beindul valami a nézőben, mer egyszerűen öröm nézni és jólesik közben vagy utána mélyen gondolkodóba esni.

Szabó Rékát nemcsak a jobb agyféltekéje vezérli, ez biztos. Akármilyen meglepő lehet, ELTE-TTK matematika-számítástechnika diplomája van és a matektanítás is beletartozik az életébe. Őt magát egyre kevésbé látjuk a színpadon, de mindig érezhető a jelenléte. Láthatóan ez már nem egyszerűen a tudatos kísérletezés szintje, ez már saját nyelvezet, saját táncszínház. Matematikus elmével és csoportdinamikai segítséggel összerakja nekünk az élet bűvös kockáját, majd újra fordít rajta egyet. A huszonyegyedik század elején Szabó Réka színpadán letisztultan, görcsmentesen, mosollyal az arcunkon figyelhetjük végig az emberiség komédiáját, s összekollázsolva tükrözi, mit hoztak az elmúlt század tánc reformmozgalmai, mozdulatművészeti és mozgásszínházi ilyen-olyan törekvései, s a zsánerek közti gátak konstruktív lerombolását igyekvő művészetfilozófiai irányzatai. Az agyoncsépelt archetípusoktól, jól ismert történetektől és idejétmúlt dramaturgiai sallangtól mentes töredékek minden egyes darabban többrétegű jelentéstartalommal bírnak, amelyek ha óhajtjuk, ha nem, belénk ivódnak, s nem baj ha egy-egy mozdulat láttán déjavu fog el, mintha már láttuk volna valahol. Ez sem egy véletlen szindróma.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások