Közösség

Jazz és techno-metál

399

Vranik Krisztiánnal (Krizo) és Kalotás Csabával (Chabz), a Realistic Crew két alapítótagjával beszélgettünk nemrég felépült, Podmaniczky utcai stúdiójukban.

Hogy kezdődött az együttműködésetek?
VK: 2000 nyarán kezdődött a Szigeten, mikor csaposként dolgoztam a Tilos sátornál.. Akkor készült el az első dubplate-ünk Merényi Szabolccsal, amit Cadik vágatott meg . Ekkor használtuk először a Realistic Crew nevet.


szólj hozzá: Realistic Crew :Progress

Hogy jött a név?
VK: Nem tudom, kamaszkori tinédzser-név, a drum’n’bass korszakból. A névnek van egyfajta filozófiai értelme, hogy mit jelent realistaként, realisztikusan figyelni valamit, az ezoterikusnak kicsit az ellenpontjaként, szóval van mögötte egy ilyen jelentés. A saját valóság keresését, vagy valami ilyesmit is rá lehet húzni, ha nagyon akarjuk. Szóval visszatérve, hogy hogyan kezdődött… álltam a pultban, és ott volt a Csabi akkori barátnője, és én épp nagyon szomorú voltam, hogy nem lesz olyan DJ, aki majd prezentálja az általunk otthon, a stúdióban készített zenéket. Akkor ugye nagy mánia volt a crew-zás, meg az együttdolgozás, és hogy egymást képviseljük stb. Mi viszont csak zenéket készítettünk, de nem volt olyan DJ, aki különböző fórumokon játszotta volna a zenénket. Amit akkor csináltunk, még a jungle és a drum’n’bass kísérleti változata volt, de most már nem annyira kategorizálható ez az egész.

Hogy jött a váltás a pörgősebb drum’n’bass ütemekből a downtempo-s, lassabb tónusokra?
VK: Akkoriban a drum’n’bass rengeteg embert megérintett, elsöpört. Iszonyú dinamikus, új dolog volt, ugyanolyan erős, mint annak idején a grunge, vagy jóval előtte a beat vagy maga a rock zene. Jött az elektronikus világ, kóstolgatott mindenfélét, volt break, hip hop meg minden. De semminek nem volt akkora ereje mint a D’n’B-nek , olyan igazi, gyomorból jövő volt, ami semmihez sem volt hasonlítható. Persze minket is elragadott, és automatikusan kezdtünk a computerekhez nyúlni a hangszerek után. Előtte mindketten hangszeren játszottunk, Csabi most is.

Milyen hangszeren?
VK: Ő basszusgitározik, én meg gitároztam különböző alternatív zenekarokban. Az FMK-ban meg ilyen helyeken játszottunk. Azután átmentünk elektronikus zeneírásba, a Csabi DJ-ként (is) foglalkozott a drum’n’bass-szel. Ezen belül is nagyon érdekelte egy egész más irány, a norvég vonal, ilyen volt a Subtitles kiadó, ami akkor még full alternatív kezdeményezés volt. Ez eléggé elütött a táncos szubkultúrától, sokkal törtebb, izgalmasabb, mélyebb volt. Na szóval ott álltam a pultban és szomorkodtam a barátnőjének, mutattam neki, hogy nézd, itt az első dubplate-ünk, nagy boldogság meg minden, de nincs senki, aki játssza. Nincs senki, aki ezt a kicsit gondolkodósabb vonalat képviselje. És akkor mondta, hogy az ő pasija pont egy ilyet keres magának, és ő is tökre egyedül van ezzel az egésszel. Így hát mit nem hozott a sors, ott találkoztunk először az egyik este után, kimentünk meghallgatni Csabi zenéit egy, a Sziget bejáratánál parkoló Ladába. És akkor nagyon hamar egyértelművé vált, hogy ez jól fog működni.

Ennek ellenére mégsem együtt írjátok a számokat, például az első, 2005-ben kijött dupla lemezen is külön-külön jelent meg a zenétek.

KCS: Igen, azóta is inkább külön dolgozunk. Csak akkor még nem volt olyan infrastruktúránk, hogy zenekarunk is legyen, tehát csak otthon készültek zenék a számítógépen. Ráadásul én sokáig Pécsett laktam, szóval nem volt intenzív együttdolgozás. Most készült el idáig az egyetlen olyan dolog, amit tényleg közösen csináltunk.

VK: A Kárpáti Dodi Pékség nevű zenekarának új lemezére egy remixet koncertfelvételekből.

És például az Overcome-on, a második közös albumon sincs igazán közös alkotás?

VK: Azon is külön írtuk a számokat. Jó, nyilván beleszólunk egymás munkájába, persze, hogy hatással vagyunk egymásra. Sokszor szívatjuk egymást, de ilyenkor egy csomó fontos kérdést felvetünk, megszóljuk egymást, hogy na ez már megint a hülyeséged. Baráti, viccelődős szinten hatunk egymásra. Ennek van egy csomó külső, flegmatikus, szemlélő tartalma, és el is hisszük a másiknak, amit mond. Néha állítólag tönkreteszem Csabi életét, de mikor a zenében szívatjuk egymást, az azért mégse vicc. Tehát, ha utána azt mondom, hogy csak vicceltem, azt a másik már nem hiszi el, hanem halál komolyan veszi.

Ilyenkor a vérig sértődés is előfordul?

KCS: Kicsit igen, de ez inkább csak arra utal, hogy van a kommunikációnak egy olyan formája, ami nem véresen komoly, csak el kell magyarázni a másiknak, hogy figyelj, az ott ezért meg ezért nem jó. És ilyenkor három félmondattal helyreigazítjuk a másikat. Az alkotói folyamatban az ember szubjektíven benne van valamiben, és egy idő után nehéz kívülről látni az egészet. Szóval a konstrukciót meg a zenét magát, azt oké látja, de vannak dolgok, amiket a másik kívülről egyből meghall, és ilyenkor jönnek a félmondatos odabökések.

VK: És ez iszonyú fontos, csomószor van, hogy egyikünk mond valamit, és a másik is pont arra gondol. Szinte mindig ez van, nem?

KCS: Igen, és kellenek ezek a félmondatos viccelődések, pont ezért tudunk együttdolgozni, mert maximálisan bízunk egymás ízlésében.

VK: Na ezt még sose mondta nekem Csabi, hogy bízik az ízlésemben. Főleg, mikor metál pergőket használok állítólag… Az egyik új zenémbe is beraktam egy pergőt, és mégis el volt ájulva, milyen jó. Kicsit ambivalens ez az egész, egyáltalán a dolog, hogy hangokról meg zenékről beszél az ember, főleg könnyűzenéről…

Meg tudjátok határozni, mi a különbség a kettőtök zenéje, stílusa között?

KCS: Hát, ha már a viccelődős, félmondatos formánál maradunk, rám inkább a tompa, erőtlen jazz a jellemző, míg Krizsóra a techno-metál.

Krizsó a zúzósabb?

VK: Igen lehet. Én, mondjuk, sokkal jobban hiszek az intuícióban, míg Csabi sokkal konstruktívabb, ő előre "programmingolja" az egész zenét, amit én egyszerűen nem tudok átélni. Ha valami jön, próbálok utána konstrukcióban gondolkodni, de a konstrukció kedvéért nem adom fel az impulzusokat, nem veszek ki belőle olyasmiket, amik alapvetően nem biztos, hogy olyan jók, de egyszer valamiért megíródtak, és köt hozzájuk valamilyen élmény vagy hangulat.

És hogy van mindez a filmzenével?
KCS: A filmzene teljesen más, ott abszolút együtt dolgozunk minden percben, és ez jó. A közös alkotás élménye hat is a zenénkre.

Ez hogy történik? Kaptok egy forgatókönyvet, hogy az alapján csináljatok valamit?

VK: Nem, már egy leforgatott anyagot, egy rough cut-ot kapunk. A rövidfilmeknél megkapjuk az elővágott anyagot, vagy van a rendezőnek ötlete vagy nincs, ezután vágják a filmet, és hozzá a zenét. A nagyjátékfilmeknél a vágással párhuzamosan dolgozunk.

Van beleszólásotok, hogy mit hova tegyenek, melyik darabot melyik jelenethez?

KCS: Van, persze. De komoly nagyjátékfilmre vonatkozóan igazából csak egyről tudunk nyilatkozni, ugye a Fekete keféről. Bár most előttünk áll két másik szintén komoly film. Az egyik Daniel Young, egy svájci rendező filmje, a másik Vranik Roland következő nagyjátékfilmje, az „Adás”. Már most látom, hogy mindkettő teljesen különbözni fog a Fekete kefétől. De az is egy fura szülés volt, egyszer csak úgy jött egy szikra, és arra az egy szikrára épült fel minden. Volt olyan is, amit nagyon komolyan át kellett gondolni, sokat konzultáltunk például Pohárnok Gergővel is a munka során.

VK: Mondjuk gyerekfejjel benne lenni ebben a nagyjátékfilm-zenegyártásban más volt akkor, mint most. Azóta eltelt négy év, és már nincs az a pánikszerű dolgozás.

A Daniel Young-féle felkérés hogy történt?

VK: Ő kifejezetten klasszikus zenét szeretett volna, és eleinte kizárta, hogy mi csináljuk. De aztán Csabi megcsinálta a trailer zenéjét, és annyira jól sikerült, hogy végül mégis mi rakjuk össze a zenéjét a filmnek.

És ez valóban klasszikus lesz?

KCS: Igen, de nem úgy, mint mondjuk a Star Wars, hogy jön az űrhajó és megszólal a száz fős orchestra, hanem inkább a hangszerelését tekintve.

VK: Meg hát huszonévesen és a zenei képzettséget figyelembe véve, be kell látnunk, hogy egyikünk se tart ott, hogy művet írjon egy száz tagú zenekarra. Nekünk egész más a zenéhez való viszonyunk, és totálisan másfajta ismeretekkel, mondhatjuk úgy, tudással rendelkezünk, mint egy „igazi” zeneszerző. Kicsit más életpályát kellett volna bejárni eddig ahhoz, hogy azon a szinten legyünk. Viszont hogy számítógéppel klasszikus elemeket használjunk egy filmhez, abszolút működhet.

Milyen zenei hatások érnek titeket? Illetve a múltban mi befolyásolta a zenei fejlődéseteket?

KCS: Nagyjából majdnem ugyanaz, annyi volt a különbség, hogy Krizsónak a Nirvana volt a kedvenc zenekara, nekem meg a Sonic Youth. Az egész grunge szellemisége hatott ránk.

VK: Nekem egész életemben, mind a mai napig, a Kispál a legmeghatározóbb.

A Kispálnak a szövege vagy inkább a hangzása?

VK: A szövege elsősorban, de a zene is hibátlan volt egy jó ideig, aztán már valahogy nem nagyon tudott megújulni.

És ma mi inspirál titeket?

VK: Engem már semmi. Most szeretnék venni egy új mp3 lejátszót, mert van egy kínai lejátszóm, de az használhatatlan. És majd azt próbálom csinálni, hogy csak klasszikus zenét teszek rá, és csak azt hallgatom majd.

Konkrétan mit?

VK: Mindent, ami a kezembe kerül. Bemegyek egy könyvtárba, beírom az összes dolgot a laptopomba, és amit majd nem bírok elviselni, letörlöm. Az van, hogy a könnyűzenét annyira unom, hogy el nem tudom mondani.

KCS: Egyébként ehhez talán hozzátartozik az is, hogy nem igazán tájékozódunk, nem vagyunk azok a fajták, akik mindent letöltenek, meg mindent tudnak mindenről. Én talán eggyel jobban, mint a Krizsó, emiatt kicsit optimistább is vagyok. Abban látom a káoszt, hogy ma az internet miatt ömlik a zene, pedig ugyanúgy ott vannak azok az arcok meg azok a zenék, csak nehéz ráakadni - nem jut el annyira direktbe, mint régen, amikor megjelent egy legendás kazetta, és annak a nyolcvanadik másolata keringett…

Jól érzékelem, hogy nem igazán nézitek jó szemmel a mai tendenciákat, hogy gyakorlatilag bármit le lehet tölteni?

KCS: Nem, én azt tök jó dolognak tartom.

VK: Én nem tartom jó dolognak. Nekem sokkal otthonosabb volt a régi zenei piac.

Viszont akkor sokkal centralizáltabb, manipuláltabb is volt ez a piac…

KCS: Én pont ezért örülök annak, ami most van, mert szétbomlasztja azt a régi vadkapitalista, monopol zenei piacot. Pedig nekem, mint alkotónak, nyilván azt kéne mondanom, hogy vegyék meg a CD-t, de tisztában vagyok vele, ma ez teljesen másképp működik és más irányba halad. Annak meg különösen örülök, hogy feldarabolódik az egész, és ezáltal liberálisabbá válik. Biztos hallottál te is a Radiohead-es album megjelentetéséről, és ez valóban működik. Persze ehhez kellett is egy akkora név, mint a Radiohead…

VK: És egy kiadó, amely elintézi mindezt, és hogy ilyen szintre kerüljenek.

KCS: Jó, hát az, hogy mi volt, az más kérdés, de most ez van. Én már nem vagyok hajlandó azon keseregni, hogy tönkrement a CD-piac…

VK: Nem arról van szó, hogy én kesergek. Engem a pénz nem érdekel, sose érdekelt ilyen szempontból. Szeretem, persze, mikor az Artisjus fizet, de nem számoltam ezzel soha. Reklámzenékben meg filmzenékben érdekel a pénz, de amúgy nem. Viszont az érdekel, hogy volt rendes lemezipar, ezért azt sokkal értékesebben kezelte az ember, és végighallgatott egy albumot. Engem az nyomaszt ebben a letöltősdiben, hogy egy album nem készül már el rendesen. Megszűnik a művészet azon formája, amiben én felnőttem, és amiben én gondolkodom, ha egyáltalán képes vagyok gondolkodni, esetleg megújúlni… Én hiányolom azt, amikor volt tizenöt szám, aminek volt íve, ki volt találva. Szerintem ez ideális is az emberi agy számára, hogy meghallgat hatvan-hetven perc zenét. Ez azóta így volt, amióta felvételek készültek.

KCS: Szerintem befogadó-függő, hogy ki hogy hallgat zenét vagy albumot. A többség, aki ugye konformista, azt a három számot tölti le, ami neki a legjobban tetszik, és ebben szintén van ráció.

VK: Nekem nem is a letöltéssel van bajom, csak amikor voltak a nagy kiadók, átláthatóbb volt az egész, láttam, mit szeretnék megtalálni, és eljutottam hozzá. Ma már számomra ez nem látható.

Említetted, Krizsó, hogy téged a pénz nem érdekel, kivéve, ha reklám- vagy filmzenéről van szó. Válogattok az ajánlatok között, vagy bármit elvállaltok? Volt már ugye McDonald’s reklám is…

VK: Bármit elvállalunk.

Nincsenek ideológiai vagy bármilyen megkötések?

KCS: Nincsenek, még jó, hogy mindent elvállalunk.

Azért, mert ebből éltek?

VK: Igen azért.

KCS: Meg azért, mert nagyon jó dolog reklámzenét írni, szívesen csináljuk.

És ha, tegyük fel, nem tetszik maga a termék?

VK: Hát, ha a kazahsztáni fegyvergyárnak kéne zenét csinálni, akkor nem…

KCS: Vagy politikai célokra, akkor sem.

Az új lemezetek, az Overcome, a Kitty-yo nevű berlini kiadónál fog megjelenni. Hogy találtatok rájuk?

VK: Ez a Fourtymain Managementnek köszönhető, akik nagyon szépen dolgoztak, és a Kitty-yo-nak is kiküldtek egy anyagot, akik reagáltak rá, és leszerződtették a lemezt.

És ez turnékat is jelent majd?

VK: Reméljük, igen. Február 25-én jelenik meg a lemez.

Az élő fellépések pontosan hogy néznek ki?

VK: Van egy számítógép, de ez tulajdonképpen már csak egy dob sampler, rájönnek a zajok és effektek, a többi mind élő: zongora (Hegyi Dávid), basszusgitár (Csabi), trombita (Kárpáti Dodi), cselló (Márkos Berci), ének (Berger Dalma), MC Zeek.

A zenészek hogy csatlakoztak? Ti kerestétek meg őket vagy fordítva?

KCS: Hát mondhatjuk, hogy haveri alapon.

VK: Akiket én hoztam, azokkal szoros baráti kapcsolatom volt. A Dodival is dolgoztunk már együtt. A Dalmát én fedeztem fel Pécsett, bár ő ezt nem ismeri be. Ő volt ugye a Zagastic-nál, énekel az Esclin Syndo-ban, a Singas Projectben. Ő ugyan nem emlékszik rá, de én tudom, hogy könyörögtem neki, kezdjen el énekelni egy hónapig minden nap, és éppen akkor meg is kereste őt két zenekar, ami nagy löketet adott neki.

Szintén fontos eleme az élő produkciótoknak a vizuális háttér? Hogy jött a Monkey Presso a képbe?

KCS: A főzelékbárban találkoztunk Szauder Dáviddal.

VK: És mondta, hogy ő imádja a zenénket. Volt egy Realistic Crew-s vitánk, úgy öt-hat évvel ezelőtt a Kultiban. Csináltunk akkor egy kulturális egyesületet, csak senki nem értett hozzá, ezért abból végül nem lett semmi. Én akkor azt hittem a Szauderről, hogy egy barom. Aztán…

KCS: De aztán kiderült róla, hogy egy nagyon rendes srác, nem azért, mert szereti a zenénket, hanem amúgy is. Egyébként én még nem találkoztam ilyen VJ-vel, aki ennyire benne van a vetítésben. Lehet, hogy kevés VJ-t láttam, de a Szauder annyira együtt él az egésszel, hogy öröm nézni, ahogy csinálja, ahogy kötődik ehhez az egészhez. Ez egy ilyen egyszerű történet volt. Miklós Anna (volt managerünk) mondta egyszer, hogy nekünk össze kéne jönni a Dáviddal, és ő egyből imádta a zenénket, mi is megnéztük, hogy ő miket csinál…

VK: A számainkat is kívülről tudja.

És specifikusan a ti zenétekre készít vizuális anyagot?

VK: Igen, a mi számainkra csinál anyagot, külön ezekre forgat, és ez az, ami minket nagyon megfogott. Ő nem az a fajta, aki kész anyagokból vág ki képeket, mert azt nem szerettük volna. Dávid egyébként most Helsinkiben van, úgyhogy jelenleg a Monkey Presso két másik tagja, Sztojanovics Andrea és Zubeczki Csabi csinálja a magyar fellépéseket.

KCS: Lehet, hogy teljesen tudatlanok vagyunk a VJ-témában, vagy legalábbis én, de a Dávidban az a jó, hogy koncepciózusan áll hozzá az egészhez, és nem ez a premier effektes Bud Spencer-féle vonal. És komolyan veszi, követel… most is például Berlinben voltunk, és őrjöngött előtte, hogy küldjük már el a szám sorrendet, mert össze kell raknia az anyagot.

-Milyen volt fellépni Amon Tobin előzenekaraként?

VK: Olyan, mintha ott se lett volna.

KCS: Az egy nagyon furcsa est volt a hajón.

VK: Csabit például zavarta, hogy catering-et kap az Amon Tobin, mert azt hitte, hogy punk.

KCS: Dióhéjban az volt, hogy minden csodálatosnak indult. De mi ugye alá vagyunk rendelve a technikának…

VK: Már nem, mert nem használunk PC-t…

KCS: Igen, azóta már annyira nem vészes a helyzet, de akkor történetesen az volt, hogy felpakoltunk mindent a színpadra, és elindítottuk a rendszert, és akkor tönkrement az egyik legfontosabb eszköz…

VK: …a hangkártya.

KCS: Az egyik hangkártya. Én emlékszem, olyan állapotban voltam, hogy nem fogtam fel semmilyen mondatot, amit nekem mondtak, annyira be voltam fejülve. A Krizsó állt a számítógép mögött, sápadt zöld volt a feje, ilyen zöld, mint itt ez a fal, esküszöm. És végül, a koncert előtt tíz perccel megérkezett a hangkártya, villamossal hozták a város másik oldaláról. Egészen elképesztő volt, és emiatt nem is tudtuk élvezni. Utána meg nagyon berúgtunk, én meg kiakadtam Amon Tobinon, hogy mekkora gyümölcsös tálakat hoztak neki.

VK: Meg hogy nem hallgatott meg minket. Olyan szomorú volt a Csabi, hogy elmondani nem lehet. Azt mondta, hogy ő azt hitte, hogy majd meghallgatjuk egymást. Én meg annyira berúgtam, hogy engem Amon Tobin küldött haza, mert nem tudtam hozzá beszélni.

KCS: Én legalább ugyanannyira szét voltam esve, de azért annak tudatában voltam, hogy Unikumtól bűzlő pofával azért nem megyek oda egyik legnagyobb zenei példaképemhez.

VK: De azért adtunk neki CD-t. Ő valószínűleg jól érezte magát. Azért őt se kell félteni, valami vodkás cuccot vedelt.

Mi számotokra a jövő?

VK: A jövő összefügg a jelennel. Szeptemberre valószínűleg kész lesz egy új album.

 Lesznek rajta közös számok?

KCS: Valószínű.

VK: Ja, lesznek rajta közös számok.

KCS: Most építettük ezt a stúdiót nyáron. Szeretnénk, ha az életünk tényleg a hang, a film- és a reklámzene körül forogna, napi tizennyolc órában.

VK: Én azért a barátnőmmel is szeretnék lenni, és nemcsak hat órát aludni, mint a Csabi. Én napi kilenc órát szeretnék aludni. De elmondom, hogy mi a terv. Fölépült a stúdió, itt van egy AV-stúdió, aminek örülünk, meg egy kreatív banda, és az a lényeg, hogy itt dolgozunk, veszünk fel zenéket, például a Jazzékiel lemezt itt fogjuk csinálni, mármint a hangzást. Itt készül az új Akkezdet Phiai lemez is, amihez mi írunk egy csomó zenei alapot, meg amit már mondtam, a saját új lemezünkön is dolgozunk. Itt van ugye a Kitty-yo, ami reméljük magával vonz egy csomó koncertet. Emellett Videoklipp is készül.

Melyik számhoz?

VK: A One Year című számhoz, amiben Dalma énekel. Aztán van a két nagyjátékfilm. Szóval, azt hiszem, ez bőven elég lesz erre az évre

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások